Kivitelezés! Mit tehetnék én?

Ki kell állni eléjük, és meg kell kérdezni, hogy kíváncsiak-e rád, szeretnék, hogy menj?, mert neked eleged van a pocskondiázásból, és semmi kedved ide jönni és a folytonos alázást hallgatni!

És többet nem mész! 😃

Ugyanilyen helyzetben voltam, szintén anyám volt "a nem kedvenc". Annyi volt a különbség, hogy engem nem szapultak (unokatesómmal ellenététben sajnos én inkább mintagyerek voltam, nem volt mibe belekötni), hanem levegőnek néztek. Ez kisgyerekként nagyon fájt, hiába próbáltam "nyalizni", semmin se változtatott, aztán ahogy nőttem, és világossá vált, hogy ha a fejem tetejére állok, és úgy énekelek,akkor se érek fel a másik szintjére, tőlem teljesen független, objektív okokból, így elengedtem, és már csak dühöt éreztem, hanyagoltam, nem írtam, nem telefonáltam nagyanyámnak (akkoriban még ezek voltak a lehetőségek). Tudod, mi volt a legirritálóbb? Hogy nem vette észre magát, kérdőre vont, hogy miért nem keresem...mintha neki semmi köze nem lett volna ahhoz, hogy elvadított magától! Teljesen természetes volt, hogy semmit nem kell tennie, és a kegyeit keressük! Egyet sajnálok csak: félve a balhétől, sose olvastam be neki. Ellenben annak örülök, hogy a halála előtt megtapasztalta, hogy milyen az, ha a kiskedvencek rá se sz...nak, amikor már nem tudja őket kényeztetni (pénzelni).

Mit tegyél? Nem tudjuk megmondani. Ami jólesik. Ők nincsenek tekintettel a te lelkivilágodra, érzelmeidre, te se foglalkozz az övékkel. Ne hagyd, hogy maradandó lelki sérüléseket okozzanak! Aláírom: nem lehet egyformán szeretni embereket, hiszen különbözőek vagyunk, de ez senkit nem jogosít arra, hogy a kiszolgáltatottabbat frusztráció-levezetőnek használja...