Félek az összeköltözéstől/elköltözéstől. Normális?

1 teljes évet éltél a szüleidtől távol, már nem kéne problémának lennie a különéléssel. nekem 3 hónap alatt elmúlt a honvágy.

a szüleid meg mit szólnának? 3 éves párkapcsolat, felnőttek vagytok, természetes, hogy összeköltöztök. mi bajuk lenne ezzel?

"nagyon szeretem a páromat és szeretnék vele élni, elkezdeni a közös életünket, de a másik oldalon fáj, hogy "otthagyom" a szüleimet"

Ha a pároddal is, meg a szüleiddel is őszintén meg tudod ezt beszélni, nem csak itt, idegenekkel, akkor igen, normális.

bár ótvarmód lepontozták az egyik előttem hozzászólót, de osztom a véleményét, miszerint az elköteleződéstől félsz.

Én senki miatt nem vennék lakást sehol és nem is hagynám, hogy a közös jövőnk miatt valaki is lakást vegyen úgy, hogy nem laktunk előtte együtt.

Amúgy megjegyzem, hogy én is be lennék tojva, ha mondjuk a párom előállna azzal, hogy vesz egy lakást (miattunk/miattam) valahol. Ha összeköltözünk és kiderül, hogy ez így nem megy, akkor biztos magamat ekézném, hogy miattam verte bele magát ebbe az egészbe.

Ez után szokott jönni az, hogy "eltűrök neki mindent, mert ő ezt miattunk/miattam csinálta, és TARTOZOM neki ezzel, az ő áldozatáért". Na ezt a helyzetet az ellenségemnek sem kívánnám.

Tudom ezek egyike sem a "boldogan éltünk, míg meg nem haltunk" kategória... de én már csak ilyen pesszimista vagyok :D

számomra megnyugtató, hogy mindkettőnk bármikor szabadon mondhatja azt, hogy "részemről ennyi volt", mert van hova hátrálni. Ha kell vállvetve tűzön-vízen át a végsőkig és még azon is túl... de én kitartottja nem leszek senkinek. És Isten óvjon attól, hogy valakit valaha is kitartott helyzetbe hozzak.

ez csak egy vélemény. nekem sok lenne, amit leírtál, de a lehetőségeket kell nézni. ez biztos új távlatokat nyit meg a kapcsolatotokban és család tekintetében is. én eleinte biztos hazárdjátéknak érezném, de aztán lehet én vagyok az aki túlzottan ragaszkodik a szabadságához :D