Akiknek nincs anyukájuk! Ti, hogyan boldogultok az életben? Van aki meghallgat és támogat titeket?

Nem volt anyánk. Apánk nevelt fel. Boldogultunk ahogy tudtunk. Voltak helyzetek amikor jól jött volna egy anyai segítség ,de a nővéremmel megoldottuk, utánaolvastunk.

Ami hátrány részemről, hogy nőként nem tanultam meg a nőies dolgokat. Mint írtam apám nevelt fel. Előbb megtanultam a konyha falát kijavítani, és lefesteni, mint sminkelni. Ma sem tudom magam kisminkelni, de a hálószoba falát gyönyörűen kijavítom, kifestem, tapétázom. A másik, hogy nem tudok nőiesen szépen felöltözni. Nincs öltözködési stílusom. De végül is jól boldogultunk a nővéremmel.

8 éves voltam mikor anyum meghalt. Szinte biztosra veszem, hogy a szorongásaimnak, a depressziós hangulatomnak ez a tragikus esemény az alapja. Azt hittem idővel jobb lesz, de csak rosszabb minden. Most, hogy vannak kis gyermekeim sokszor eszembe jut, mit érezhetett ő mikor már tudta, hogy beteg és ránk nézett. Ez nagyon fáj. Rettegek, a haláltól, mert a kicsiket nincs kire hagynom. Édesapám nem tudta feldolgozni anyu halálát, alkoholista lett. Az anyai nagymamám nevelt fel. Minden tiszteletem az övé, hisz a saját lányát veszítette el, mégis nevelgetett ahogy tőle telt. De az én gyerekeimnek nincs nagyijuk.

Ugyanakkor rettegek attól, hogy elveszíthetem a gyermekeim. Ez a gondolat már már az őrületbe kerget.

Volt aki meghallgatott, nagyikám nem olyan régen hagyott itt. Azóta nincs senkim.

Mélyen vallásos vagyok. Istennek sírom ki magam, hozzá fohászkodom. De nagyon hiányzik valaki aki átölel, megsimogat és annyit mond "minden rendben lesz". Aki csak egy órára nézne a picire, hogy lepihenjek. Vagy egy vacsorára menjek a férjemmel.