Létezik, hogy egy olyan valaki, akinek korán, gyerekkorában meghalt az anyja valaki másban őt látja?

Valószínűleg igen...

Egy idős rokonom a 2. világháború alatt született, és a háború utáni években az apját elhurcolták, évekig nem térhetett haza. Pár éves volt, hiányzott neki az apja. Egyrészt hogy felvidítsa, másrészt hogy a férfi nélkül maradt kis családot a munkájával segítse, a gyerek nagybácsija volt velük nagyon sokat. A nagybácsi tényleg nagyon sok férfimunkát megcsinált a ház körül és a földeken az elhurcolt apa helyett, hiszen mezőgazdasággal foglalkoztak. Közben a gyerek nagyon sokat lógott rajta, tényleg törődött vele..

Egyszer csak nagy örömhír a családban, hazatértek a túlélő elhurcoltak, így ennek a gyereknek az apja is. Hát a gyerek pár év alatt úgy elfelejtette az apját, hogy megijedt tőle, amikor meglátta és sírt. És amikor magyarázták neki, hogy az apukája és ne féljen, inkább bújt a nagybácsijához...

Aztán nyilván ahogy felnőtt megértette, hogy az apja. Viszont közben annyira hozzánőtt a bácsikájához, hogy egész felnőtt korában utálta a bácsikája családját... Mert amikor az apa hazatért, akkor újra kevesebbet járt hozzájuk, arról nem is beszélve, hogy kicsit később, amikor ez a gyerek kamasz volt, a bácsikának saját gyereke született. Onnantól a saját családjára koncentrált többet, és nem állandóan annál a családnál segédkezett...

A gyerekfejben meg úgy jöhetett ez le, hogy elveszik tőle az oly kedves bácsikát, akit apjaként szeretett...