Valóban én lennék a szemét, akire nem lehet számítani?

A történet annyi,hogy 3an vagyunk testvérek,nekem 3 pici gyerekem van, a másik két nővéremnek 2-2.

Az idősebbik hazaköltözött anyuhoz a gyerekeivel. Azóta az egész család mozgósitva van az ő kedvéért.

Én ugye itthon vagyok őszig,a gyerek akkor kezdi az ovit. Egész nyáron itt vol/van növérem fia,aki 7 éves, néha a 3 éves fia is itt volt.

Persze szó nélkül vigyázok rájuk amig dolgozik.

A másik nővérem fiára is vigyáztam néha,amikor nyári munkán volt épp.

Amióta hazaköltözött,mindenki segít nekik anygilag is,és más formában is. Párom elég gyakran vitte őket orvoshoz,ügyvédhez,volt hogy az egész napja arra ment rá,hogy őket várta. Vitte papírokat intézni,ha épp nem tudott szabin lenni,akkor én kisértem át busszal.

Tény,hogy anyu sokat vigyáz a gyerekeimre,ha épp elmegyek boltba,ide oda.

Viszont már multhónapban elterveztük,hogy elvisszük távolabb a gyerekeket strandolni.jeleztük is a családnak. Erre tegnap megkérték páromat,hogy vigye be őket a kórházba,kb.70 km..ok,szó nélkül vitte őket. Így csak délután tudunk mi is menni.

Strandon a táskába hagyom a telefont,mindent. Persze szoktam nézni,hivott e valaki,de nem félóránként.

Erre kb.6óra fele amikor készültünk haza,látom kb.40 hívás egy ora alatt.

Anyuék voltak...nővéremék műtétjét nem vállalták a korházban(orrmandula), így hazaengedik őket,és haza kellett volna őket hozni. Jelzem,hogy akkor még előtte hazavinni a gyerekeket aztán értük menni..

Később hivnak hogy megoldották.

Ma anyuval ahogy beszéltem,eléggé leosztott,hogy ássam el magam,minek nekem telefon,és hogy nem lehet rám számítani.

Tényleg akkora bűn az,hogy a gyerekeimmel elmentünk egy fél napra és nem itthon dekkoltunk,további óhajokra várva? Idén ez volt az első és utolsó alkalmunk elmenni valahova..

Tehát most én vagyok a szemét...