Szerintetek mennyi ideig tud az apja eltitkolni egy gyereket?

Miért kellene eltitkolni a gyereket az apának és ki elöl????

Ez igy teljesen érthetetlen.

Egy Apa nem tartana titokban azt,hogy van egy gyereke.

Egy férfi igen de ez az anyán múlik meddig marad titok.

Akár egy életen át. Attól függ! Van, amikor az apa halála után derül ki az öröklés kapcsán.

A kérdés pontosan mire irányul? Így nem érthető.

Az én apámnak még mindig vannak rokonai akik nem tudnak a létezésemről. 31 vagyok...

Mondjuk mi sosem éltünk együtt és elmúltam 10 amikor megismertem.

Visszanéztem, és válaszolok. :)

Az apám 23 volt, amikor születtem. Először még akart, de aztán otthagyta anyámat, mondván fel tudod te nevelni egyedül is...valószínű megijedt a felelősségtől. A nagymamám elmondása szerint győzködték, hogy maradjon anyámmal, de nem volt hajlandó. A nagyszüleimmel megmaradt a kapcsolat, sokat segítettel anyunak, amikor kicsi voltam, aztán külföldre költöztek és nem alakulhatott ki olyan bensőséges viszony közöttünk.

Anyukám sosem szidta apámat, és engem is leintett, ha én szidtam. Ő úgy gondolta, ha majd megismerem, magam alkotok véleményt.

12 éves koromig nem is beszéltem vele, aztán úgy alakult, hogy találkoztunk. (Állítólag ő előtte figyelt engem. Nem mintha ezzel sokra mentem volna.) Mint a nyári Mikulás, képzelheted, el voltam ájulva. Persze ilyen korban még más szemmel néz a gyerek. Kb havonta egyszer találkoztunk, semleges helyen, gyerektartásdíj átadása végett. Nem ismertem az életét és őt sem igazán. Később egy helyen dolgoztunk (pár óra egy héten), az ő ötlete volt, talán ismerkedni próbált, és szerette volna, ha közelebb kerülünk. Ekkor kaptam életem egyik legnagyobb pofonját, amikor a főnökei szájából hallottam, hogy xy sosem mondta, hogy lánya is van (több, mint 20 éve ismerik egymást). Ritka érzéketlenek voltak...

Én azt hiszem, talán a szégyen miatt volt, hogy mit tett, mármint hogy elhagyta a gyerekét, és felé sem nézett. A férfiak elég sokszor így tesznek. Rájönnek, hogy még sem kell a felelősség.

A kapcsolatunk sosem normalizálódott. Ő nagyon kerüli a kínos helyzeteket, anyukám elől is mindig menekült (pedig semmi oka sem volt rá). Sosem hozta szóba egyikünk sem a történteket, valahogy úgy teszünk a magunk felszínes módján, mintha minden nagyon rendben lenne. Már amikor találkozunk, ez pedig egyre ritkább.

Hogy dühös vagyok-e rá? Azt hiszem, iszonyatosan, de nagyon jól tudom palástolni az érzelmeimet. Ez biztos megrekedt egy kisgyerekkori szinten, amikor annyira akarja az ember, hogy jól menjenek a dolgok, hogy inkább nem szól semmit, csak az a pici jó megmaradjon, ami jutott. Viszont nagyon is kihat az életemre, ugyanis nagyon erős érzelmek hullámoznak néha bennem, és szabályos dührohamokat kapok, plusz van egyfajta büntető késztetésem is, nagyon rosszul viselem, ha valaki áthágja a szabályokat, és előnyt is szerez ezzel. Persze nyilvánvaló, hogy kinek szól mindez... :(

A rokonokat jó lenne megismerni egyszer, nem tudom, sor kerül-e rá valamikor, külföldön élnek azt hiszem. (Apám feleségétől tudom, vele jó kapcsolatom volt, amíg el nem váltak.)

Született egy féltestvérem, akit nevelt sokáig, az volt a második pofon, látni, hogy mindent, amit tőlem megtagadott, megad egy másik gyereknek.

A te babád máris szerencsés olyan tekintetben, hogy ismeri az apját. Abban persze nem, hogy el akarja titkolni-és így persze nehéz is.

Az is számít, hogy a nagyszülőkkel tartjátok-e a kapcsolatot (eltitkolásügyileg)

A többieknek üzenném, hogy miért is titkolnak el egy gyereket?

pl: nős férfi, és teherbe ejtett egy másik nőt

szégyelli a gyerek anyját

vagy a gyerek beteg és őt szégyelli

nem akarja felvállalni a felelősséget stb.

Persze ezek közül egyik sem elfogadható! A gyerek nem kérte, hogy megszülethessen.

Remélem nem untattalak az életemmel. Ha bármi érdekel még, kérdezz nyugodtan.