Miért nem bírok örülni a való életben? Mi lehet az oka?

Szia! Már nagyon régóta megszerettem volna osztani, hogy miket érzek, és valamiféle segítséget kérni, vagy legalább tudni, hogy miért lehet ez, bennem van-e a hiba úgy ahogy én érzem, vagy valami más...

Szóval...

Én egy 17 éves fiú vagyok, szeretek/szeretnék bringázni, túrázni, beszélgetni másokkal úgy, hogy ne csak a partnerem élvezze a beszélgetést... 11 éves koromban apukámhoz költöztem 1-2 hónapra mert egy medveölő kutya volt anyámnál a keresztapám által, és nem akarta, hogy megsértsen esetleg megöljön a kutya ezért apámhoz küldött. Apámnál szerettem lenni, mert óriási életkedve volt, nem cigizett és nem ivott szeses italt, sosem... Továbbá volt is pénze ezért rengetekszer mentünk ide-ota...

De mikor megkezdődött az iskola és látta mennyire rossz tanuló vagyok (Diszlekszia, diszgráfia és diszkalkúlia) akkor teljesen megváltozott, próbált több órán át segíteni például csak egy egyszerű magyar házit megoldani, elmagyarázni többféle módon is, hogy mi a feladat és mit kéne vele kezdenem, de nem vállt be. Megpróbálta egynap azt is, hogy egyedül oldom meg majd, ha sikerül vigyem oda hozzá, hogy leellenőrizze. Közben eltiltott a géptöl, hogy ne programozzak weboldalakat. Nagyjából 4-5 órát ülltem és próbáltam megérteni és megcsinálni a leckét de nem ment. Aztán megkérdezte, hogy készen van-e, megmutattam neki, hogy nincs mert nem értem, cserébe úgy bedühödött, hogy nyakamnál fogva feldobott az asztalra, majd elkezdett üvöltözni velem, hogy lehetek ennyire ostoba, majd kaptam egy olyan ütést a tarkomra amitöl szabályosan lerepültem az asztalról, ezt kihasználván ököllel behúzott nekem a gyomromba, majd ismét felemelt és hozzávágott az (ezt inkább nem írom, mert könnyen kideríthető lenne ki ő és én ki vagyok.) Ezután visszadobott az asztalra és miután én már nagyban sírtam és bepánikoltam, hogy mi lesz, elkezdte mondogatni persze üvöltve, hogy visszaküld anyámhoz, és maradjak hülye... Voltunk már a bíróságon is ezzel kapcsolatban, de le se tojták a fejünket. Mondván a bizonyítékként készített képeket a rendörség elvesztette így nincs bizonyítási tényező csak rágalmazás.

Körülbelül 3 évvel késöbb: Még mindig nincs semmi változás az ügyben, nincs ítélet, és az sem érdekli a bíróságot, hogy apám soha az életben nem fizetett utánam... (Mivel külön élek az anyámmal tőle)

14-15 éves korom óta nincsenek barátaim, csak ismerősök (nem facebookosan értendő).

Egyetlen barátom a számítógép volt, amire programoztam a több száz weboldalt, amik közül pár már majdnem a facebookkal vetekedett technológiailag és mechanikailag. Elvesztettem a biciklimet, mert a keresztapám eltette télen ne legyen útba, majd többé elő sem vette, sőt kidobta. Új kerékpárra nem volt és most sincs pénzem, mert zsebpénzt nem kaptam és most sem kapok, a keresztapám tart el engem és anyámat, egyedül...

Folyamatosan egyre jobban penészedik a ház, nincs lehetőségem tanulni sem igazán már így, főleg hogy anyám pánikbeteg így állandóan vele kell lennem, de nem tudok vele beszélgetni, meg igazán semmit sem. Kettönk között az összes beszéd csak annyi szokott lenni, hogy jóétvágyat... És ennyi. Az érdeklődési körünk teljesen eltér, semmiröl sem tudunk beszélgetni. Ráadásul én az angolt sokkal könnyebben beszélem mint a magyart, magyarban olyanokat is összeszoktam téveszteni, hogy Igen én voltam, Nem én voltam.

Ezeknél is van értelmezési problémám, mert ha konkrétan azt hallom például, hogy "Holnapra kéne hoznod a füzeteket" máris nem bírom értelmezni csak ha 2-3 percig értelmezgetem, elemezem a mondatot. :(

16 és 17 éves korom: Nyáron elmentem egy táborba, hogy boldog legyek, nagynehezen sikerült összegyüjteni rá a pénzt, ott voltam. De nem élveztem semmit se, nem bírom kimutatni az érzéseimet, egy konkrét pojénra se tudok reagálni reflekszerű nevetéssel, hiába értettem és tetszett a vicc. Nem történik semmi, csak ha erölködöm és elkezdek úgy csinálni mint aki valójában nevet. :( A táborban lementünk a strandra, láttam a többiek boldogok voltak, elvoltak, játszottak a vízben, én inkább kimentem 2 perc után a vízböl, és kiültem a strand elötti padra, hogy nézzem őket, mert csak úgy éreztem boldogságot, olyan szívböl jövőt. De mikor bent voltam a vízben és én is velük játszottam, csak szomorúbb voltam, és állandóan arra gondoltam és azt éreztem, hogy ez nekem nem jár, nincs jogom boldognak lenni, nincs értelme... De mikor kint ülltem meg örültem, és pontosan azért mert örültem annak, hogy mások jól érzik magukat. :(

Most 17 évesen meg már csak játékokkal tudok boldogabb lenni, például Life Is Strange 2, Life Is Strange. És pontosan azért mert csak ezek tudnak érzéseket átadni/kiváltani bennem, a való élet nem képes már nekem boldogságot adni. (Nem tudom mennyire számít, de magyarul egyáltalán nem szeretek kommunikálni, csakis csak angolul ebböl kifolyólag például, ha angolul hallok valami jó dolgot, hamarabb kelti fel a figyelmem mintha tökre pontosan ugyan azt magyarul hallanám.) Az emberekhez automatikusan angolul szólok hozzá, ami persze nem jó mert a legtöbben nem értik meg, ha valamit nem értek hamarabb kérdezek meg egy külföldi embert aki tud angolul, mint egy magyart, mert angolul képes vagyok úgy kommunikálni, hogy jól érezzem magam, és tényleges érzelmeket reflekszerűen ki is tudjak mutatni. Magyaruk meg mindent érzést tettetnem kell, "mintha lennének". :/ De ezen szeretnék változtatni, de teljes mértékig kilátástalan vagyok. Fogalmam sincs mit tegyek, gondolkoztam már külföldre költözésen, de nem vagyok 18 és anyagilag sem jó minden, így ez lehetetlen. Angol iskolába pedig nem tudok menni mert SNI miatt, nem jelentkezhetek.

De nem is vagyok benne, biztos hogy segítene...

Nagyon szépen köszönöm, hogy végigolvastad és, hogy ezt az időt az életedböl feláldoztad! Remélem valamilyen érdemleges választ is fogok kapni, hogy miért lehetséges ez... Én már 6 éve próbálom, de nem megy. :( A trollok nagyon szépen, kérem kerüljenek!