Mit tehetnek ebben a helyzetben kiskorúként?

A helyzet dióhéjban annyi, hogy itthon borzalmas a helyzet. Állandó balhé a testvéreim és a szüleim között. De nem olyan "normális" veszekedés. Hajnalban is megy az ordibálás. Tulajdonképpen éjjel kettőtől 5ig van egy szakasz, amikor viszonylag nyugodtan aludni tudok. Mindenki tudja a családban, hogy a helyzet tarthatatlan, megis lassan 10 éve megy. Elfaradtunk. Ugyan en sose vagyok benne a balhékban, mindig meghuzom magam a szobámban, és nem merek kijönni. Mégis, nagyon megvisel, és nem tudok rendesen tanulni, erőm alig van. Tulajdonképpen itthon csak fekszem az ágyban, és zenével próbálom elnyomni a hangzavart. De egyszerűen nem tudok így élni. Ez maga a pokol, nem tudom leírni másképp. Az öngyilkosság mindenki fejében megfordult mar itt, mert az örökös háborúskodásnak nem tudtunk véget vetni. Sokszor vannak rohamszerű kitörései a többieknek, remegnek, sikoltoznak, sírnak, rombolnak. De elvileg nincs semmi betegségük, csak egymásból már ezt váltják ki. Voltunk csaladterapian, pszichologusnal is voltak tobben, én is járok. Amikor egyszer az egyik testvérem pszichiatertől kapott gyógyszert, megpróbálta vele megölni magát azzal, hogy tuladakolta. Néha az ételt dobaljak, máskor tányérok törnek. Ha épp "csend"van, akkor mindig hallom, hogy valaki halkan sír. Vagy suttognak a szüleim arrol, hogy nem bírják tovább. Gyámügyhöz nem tudok menni, mert testileg nem bantalmaznak, de ez szerintem örök lelki seb lesz mindannyiunk számára. Másoktól se kapunk segítséget, sem barátok sem tanárok, sem senki. Nem hiszik el, ha elkezdünk beszélni a valóságról, mert kívülről átlagos csalad vagyunk. Legjobb iskolakba, és egyetemekre járunk, értelmiségi szülőkkel, kívülről csak azt látják, ha nevetünk. De a négy fal között senki sem tudja mi folyik. Habár, az iskolában sokat szivatnak, jobban szeretek ott lenni esküszöm, mint itthon. Már az egeszsegünk rovására is rámegy. Lelki terror, vagy én nem tudom. De képtelen vagyok tovább igy élni. Nem tudom, hogyan jöhetnénk ki belőle. Mert rengeteg embert felkerestünk, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Mind hiába. Én sokat gondolkodtam azon, hogy ha nem az ablakon ugrok ki, vilagga megyek. Vagy elköltözök. De nincs hova. Egyetlen nagybátyám van, de ő alkoholista. Koleszba nem engednek a szüleim egyrészt, másrészt az iskola 40 percre van tőlünk.

A pszichológusom azt mondta, nem tud segiteni, de meghallgat mindig.

Reménytelennek érzem. Nem akarok így felnőni, nem akarom a szüleimet látni kipurcanni, nem akarom a testvéreimet latni, ahogy elvesznek. Minden éjjel imádkozom, hátha Isten megszán minket. Én tudom, hogy valahol mind jó emberek vagyunk, de nem tudunk egy fedél alatt élni. Mintha el lennenk atkozva. Mit tudnék tenni? Nem bírjuk. Fel akarom adni.