Szerinted kell tisztelni valakit csak azért, mert a felmenőd?

Erről angolul olvastam jót, ha valaki jó magyarosításban, valahogy fordítsa le.

Respect as a person

Respect as an authority

És sokan - általában olyan emberek, akik csak a koruk miatt elvárják a tiszteletet, úgy gondolják, hogy if you're not going to respect me as an authority, I'm not going to respect you as a person.

Minden élőlénynek jár egy alapvető tisztelet, amíg azt el nem játssza.

Amúgy meg tisztelet annak jár, aki azt megérdemli, aki tett érte valamit (akár csak lényéből fakadóan ilyen, tehát nem kimondott cselekedetről bölcsességről szól), hogy tiszteljék.

A tisztelet kölcsönös. Nem lehet valakit tisztelni, aki nem tisztel téged.

15.

Kitérő; bocs.

Miért nem tudod "magyarítani"? Mi az oka szerinted, hogy magyarul nem tudod kifejezni?

A másik angol idézetet nem értem, mit akar kifejezni. De lehet, hogy csak poén akar lenni, nem tudom.

A kérdésre: a tiszteletet a kiindulási ponttól kéne nézni, nem? Attól, aki adja, mert azt ember minősíti a saját viselkedése. És ebből a szempontból a tisztelettel ítélkezhetünk és egyben végre is hajthatjuk a saját ítéletünket? Nem tudom.

Szerintem tisztelni kell az elődeinket, attól függetlenül, hogy éppen mi a véleményünk róluk. Nem tudhatjuk, hogy mi hogyan cselekedtünk volna az ő helyükben abban amiben elítéljük. Ki tudja mit hoz a jövő, és hogyan változik a véleményünk ugyanarról a dologról.

Fordítsunk egyet a kérdésen. Szerinted kell tisztelni valakit csak azért, mert a gyereked?

Én tisztelem a gyerekeimet, és tiszteltem akkor is, amikor még semmit sem tettek le az asztalra, csak bőgtek, nem hagytak aludni, ötpercenként olyan büdöset szartak, hogy a szomszéd is befogta az orrát, amikor tisztába tettük őket. Amikor üvöltve hisztiztek a boltban, amikor lógtak a suliból, amikor hazudtak, amikor kiállhatatlan kamaszként mindent jobban tudtak, mint a felnőttek. Amikor nem tiszteltek, mert szerintük nem érdemeltem ki.

Szerintem van egy alap tisztelet, ami mindenkinek jár és azt lehet eljátszani vagy épp növelni.

Nekem nagyapám azt csinálta, hogy állandóan apumat ugrasztotta, ha csinálni kellett valamit. Apum meg hát segített neki, mert csak az apja. Aztán apumnak tüdőrákja lett. Eleinte még feljárt segíteni, amég bírt de egyre gyengébb lett, így mikor egyszer nagyapám felhívta, hogy fel kéne ásni a kertet megmondta, hogy sajnálja, de már nem bír ilyeneket megcsinálni. Nagyapám kinyomta a telefont és onnantól kezdve nem kereste, mert "csalódott benne". Se karácsonykor, se a szülinapján, semmikor. Hiába mentünk volna attól látogatóba megmondta, nem volt ránk kíváncsi. Két év telt el így, hogy rá se nézett a rákos gyerekére, holott egy faluban laktunk, aztán apum meghalt 45 évesen azzal a tudattal, hogy az apja, akinek ő mindig segített, csak mert a felmenője le se szarja, hogy haldoklik, mert már nincs hasznára. És akkor még ott van az is, hogy nagyapámnak sokkal több pénze volt, mint nekünk, pedig mi négyen voltunk ő meg egyedül és meg sem fordult a fejében, hogy fizessen neki jobb orvost, drágább, de hatásosabb gyógyszert vagy bármi anyagi segítséget nyújtson. Ezt nem is vártuk el amúgy tőle (meg mástól sen) és sokkal rosszabb volt, hogy érzelmileg ennyire szart rá, de szerintem normális szülő próbál segíteni a gyerekén, ha van rá lehetősége attól mert a gyerek már felnőtt. Az meg külön kiverte a biztosítékot, hogy apum temetése napján a szertartás előtt ők még nagyba kerti buliztak a másik gyerekével és annak családjával, de az már eszébe sem jutott, hogy nekem aznap van a szülinapom. (Ha már annyira buli hangulatban volt.) Ezek után én valahogy nem tudom tisztelni a nagyapámat, nem is tartjuk a kapcsolatot és nincs bűntudatom, mert nem én voltam, aki hátat fordított neki.

Anyum meg engem nem fog tisztelni, csak mert a gyereke vagyok. Ő már előre eltervezte, hogy hány diplomám lesz, milyen egyetemeket végzek, hol fogok dolgozni, aztán mikor én máshogy döntöttem meg kiakadt és több, mint egy hónapig hozzám se szólt, mert "nem fogadtam szót" külön élő, önálló felnőttként. Amég otthon laktam meg ilyen alap dolgok, hogy kopogjon, ha bent vagyok a fürdőbe vagy megkérdezze, hogy kidobhatja e a cuccaimat, meg sem fordult a fejében, sőt még ő volt felháborodva, ha én szóvá tettem, hogy legalább mondja el, ha kidobta a ruhámat (csak mert neki nem tetszett), ne keressem hetekig. Az alap tiszteletet megadom neki, normálisan beszélek vele, de sokat csökkent a szememben ezzel a viselkedéssel. Egyértelmű volt, hogy nem hogy nem tisztel engem, de nem is érdeklem sem, mint ember, sem mint a gyereke, csak amég az van, amit ő akar.

Persze normális családban gondolom nem így áll hozzá az ember a gyerekéhez. Szerintem gyerekként is sokkal könnyebb tisztelni valakit, ha az kölcsönös és nem egy alacsonyabb létformának tekintenek, akin uralkodni kell, csak mert gyerek. Pl. apum mindig kopogott kérés nélkül is, ha be akart jönni a szobámba, vagy a fürdőbe és mindig megkérdezte, hogy kell e az adott dolog, amit épp kölcsön akar venni a szobámból, de minimum szólt, hogy nála van. Nem sértődött meg, ha valamit máshogy gondoltam, mint ő és tényleg érdekelte, hogy mi van velem, nem csak addig, amég dicsekedni lehetett velem. Szerintem ez lenne a normális.