A nemi erőszak milyen mélységben okozhat személyiségváltozást?

09:49es vagyok:

Ennyire nem akarok belemenni.

A lényeg hogy a lábamra térdelt a karom lefogta (csupa lila folt..), megpofozott jópárszor, azt sem tudtam a végére hogy hol vagyok.

Az pedig hogy a végére ömlött belölem a vér és úgy mentem le az utcára az már csak hab a tortán.

Velem 15 évesen kezdett ki a nevelőfaterom.

Szerencsére erőszak nem történt,bár probálkozott simogatni, taperolni, csókolni,de leállitottam.

Bár többször is probálkozott,(4-5 alkalom).

Most 21 éves vagyok és a történtek ota egyszerűen nem tudok szerelmes lenni pasiba, és csak mint barátként tudok rájuk tekinteni.

Biztos vagyokhogy ez is rásegitett abban hogy a nők vonzanak.

Ezt a történetet most könnyű leírni, de ha szavakkal kéne elmondani nem biztos hogy menne.

Életembe nem utáltam még ennyire senkit mint a nevelőfateromat.

Ha tehetném a baltát állitanám belé, hogy mással ne tudja ezt tenni, ugyanis ő egy beteges pedofil akinek minden álma egy szűz csajjal lenni, csak nem fogja fel hogy ez 49 éves kora létére már nem fog összejönni.

18:41: ezt lehet cifrázni de a vége igyis ugyis ugyanaz... vadabbul szerette volna? Ennyire? Hogy majdnem eltörte a combcsontomat plusz összevarrtak?

Sajnos hiába is keresek mentséget a számára, erre nincsen! Én nem sajnáltatom magam, csak volt ez a kérdés, hát anonimként leirtam.

Mindenki úgy fogja fel ahogy akarja. De látod, behatolás nélkül is felejthetetlen sajnos mások számára is.

Kérdező: köszönöm hogy kiálltál mellettem!

Sírva fogok fakadni a válaszokon,ez horrorisztikus hogy mennyi emberrel megtörtént,hogy milyen sok életet tett tönkre.Ez így nem helyes,nem kéne mindenkinek attól rettegnie hogy miféle ragadozók akaszkodnak rá,mivé lesz az ember,meddig korcsosulhat még?Miért nem bírnak várni,miért bántják a saját vérüket,miért kell erőltetni,miért nem lehet tisztelni a másikat?

#14 tragikus hogy milyen igaz a mondóka.Nálam is családon belüli...

Igaz az is hogy nem kell behatolásnak történnie ahhoz hogy nagy sebeket ejtsen.

Engem gyerekkoromban titokban molesztált az egyik rokonom.

Fogalmam sem volt hogy miről volt szó,azt se tudtam mi fán terem a szex,azt hittem hogy valami játék.Nem történt behtolás,fogdosott,hozzám dörzsölte magát,és egyszer a számba tette.Nem ellenkeztem sokat mert nem tudtam hogy hogy kéne reagálnom.

De egyszer áthívta hozzánk pár barátját(ők is rokonok)és megkérdezett hogy akarok-e játszani velük is.Sírva rohantam ki a házból,olyan pánik öntött el amit máig nem tapasztaltam.

A kérdésre válaszolva,abban a pillanatban valami tudat alatt bekapcsolt bennem,és azt monda:fuss.

Mind a mai napig,ha férfiak vannak körülöttem az agyam azt kiáltja:fuss.

18 éves vagyok.Sosem volt kapcsolatom,nem is voltam szerelmes.Aszociális vagyok,nagyon kevés barátom van.Társaságkerülő vagyok,mániás szinten.Ha van valami indokom arra hogy ne kelljen ott lennem,használom.Ha nincs,csinálok.

A történtek nagyon kihatottak az életemre,pontosabban az formálta ilyenné,és ezt csak nemrég realizáltam.Nem tudom hogy mit kéne csinálnom...

Bocsi hogyha kusza a válasz,neem nagyon tudok most gondolkodni.

Igazán szomorú, hogy ennyi fiatal lány/nő életét teszi tönkre egy esemény, amit hatalomvágy motivál.

Az elmúlt években egyre több és több áldozat (bár én szívesebben használom a „túlélő” fogalmat) meri felvállalni, kimondani azt, hogy velük is megtörtént. Társadalmi „szemfelnyitogatás” szempontjából mindegy, hogy mernek-e a részletekről beszélni, vagy sem.

Én magam is átéltem, túléltem. A kérdésre, hogy okoz-e személyiségváltozást, s ez milyen mértékű, nem nagyon tudok válaszolni, bár biztos vagyok benne, hogy igen.

Nem tudom ki lehettem volna, ha nem történik meg velem. Gyermek voltam még, alig 8 éves, a rendszeres nemi erőszak pedig több, mint 4 éven át tartott. Az apám használt ágyasként.

Nem tudom, ki voltam előtte, de azt tudom, mivé váltam. A húszas éveim elején járok, sosem volt még párkapcsolatom, félek a férfiaktól, a nemiségtől, a szerelemtől, a szextől. Pánik tör rám, amikor kettesben maradok egy férfivel (liftben, buszon…). Évekig nem mertem utcára lépni sötétedés után, nappal is állandóan kapkodtam hátra a fejem, hogy követ-e valaki.

Egészen felnőttkoromig rémálmaim voltak, pánikrohamaim.

Több, mint 10 éve történt az utolsó erőszak, máig nem tudtam kiheverni, feldolgozni. Ezzel az emlékkel kelek és ezzel fekszem le éjjelenként, erre riadok fel álmomból. Tudom, már csak emlék a fájdalom, sokszor mégis érzem. Lélekölő…

Élem az életemet, mint bárki más, dolgozom, tanulok, a mindennapokban nem látják rajtam a múltat se az ismerőseim, se a barátaim. Keménynek, megingathatatlannak, és erősnek látnak. De ez csak egy álarc, ami elrejti, mennyire törékeny is vagyok valójában. Ezt nem lehet egyedül feldolgozni.

Mindenkinek, aki túlélője ennek, üzenem: Erősek, bátrak és igazán értékesek vagytok, ezt sose felejtsétek el!

m.p.