Nem érzem azt, hogy a családomhoz tartoznék, nem tudok hozzájuk úgy kötődni, mint más, és nem is tudom őket úgy szeretni, mint mások. Más, ha érzett így, változott az egész valamit?

hetes és tízes vagyok

Szerintem meglehetős időpocsékolás úgy leélni egy életet, h egy rossz minta alapján döntünk: ha a szüleim nem bántak velem jól, majd én se fogok a gyerekeimmel. Ez nem törvény!

Meglátásom szerint ez fordítva működik. Tudom, h aki gyerekkorában bántalmazó családban élt, esélyes, h maga is bántalmazóvá válik. De a mindennapi életben van még két út. Egyik, amit az elkerülők/menekülők -ez esetben akik inkább nem akarnak saját családot, abból kiindulva, h hátha ők is rossz szülők lesznek-, és egy harmadik csoport, aki megnemesíti a szenvedését, aki megpróbálja megérteni/elfogadni a miérteket és túl is lép rajtuk.

Melyik a leginkább életet támogató megoldás?

A gyerekkorban sokat szenvedők egy döntő része -felmérésem szerint- igen magas EQ-szintre jut el. A magas szintre eljutás igen sok munkát követel meg, ez tény. De nem megéri? Hm?

Szia! Én még gyerek vagyok (17) De én is ezt érzem. Bár nekem van okom rá. Soha nem éreztem hogy törődnének velem, persze az anyagi háttér mindig meg volt, hogy ne kelljen velünk foglalkozni lelkileg, de semmit nem ért az egész mivel apum alkoholista anyum meg depressziós. Azóta elváltak de az egész ház egy mocsok, ha én nem takarítanék senki nem takarítana anyum után. SOkat kezdeményeztem, segítettem, de soha nem voltam elég jó. Mostanság kezdem elfogadni hogy nem is akartak engem, ezt meg is mondták, és az életemmel kezdek foglalkozni. Dolgozom, tanulok stb.

A testvéreimmel csak a nővéremmel jövök ki, de velem sem nagyon. Nem szeretem hogy hasonlítok anyumra , mert undorító szokásai vannak. Koleszba le is lépek szeptembertől. Csak tényleg annyi hogy nem szabad felvenni ugyan azokat a viselkedésmintákat amiket ők követtek el, és ez nagyon nehéz folyamat, de szerintem én jobb vagyok mint ők.