Miért ilyen velem? Hogyan jöhetek ki ebből nagyobb önbizalommal?

egy kis mesedélutánnal kezdem.

Anyu egyedül nevel engem, és hát elég kevéske önbizalma van és egy kicsit zárkózott, és sajnos nekem is az lett meg a két testvéremnek is.

Én pl. nagyon rondának és férfiatlannak tartom magam, pedig állítólag az "átlagos" és a "jóképűség" határán mozgok, ismerősök és idegenek szerint.

De ez a dolog, hogy csúnya vagyok elég rendesen belém égett. Pedig régebben anyukám mondta hogy nem vagyok ronda, de akkor azt gondoltam "milyen anyuka az aki azt mondja a fiának, hogy : igen ronda vagy!" ezért nem hittem neki.

most hogy már idegen megerősítések miatt kezdene nőni az önbizalmam anyu visszahúz, mostanában amikor beszélgetek vele és szóba kerül (néha felhozom mert nekem nagyon fontos a külső megerősítés), azt mondja hogy nem vagyok olyan ronda, aztán beszélt a nagyon jóképű aranyos fiúkról hogy ők milyen szélhálmosok ebből kiderült hogy jóképűnek és aranyosnak sem tart, és akkor ideges lettem mondtam neki, hogy akkor még hátrányosan is indulok az életben a pofám miatt is, erre azt mondta, hogy láttam már nálad rondább fiút...

miért csinálja ezt velem? vajon fél attól, hogy végre barátnőm legyen, amit 21 évesen már szeretnék? (bár nem hinném mert jól elszokott lenni magában!)

Sajnos nagyon adok a szavára, mivel ő nevelt fel, de most végképp összetört és kétségek között hánykódok: ő volt őszinte és a többiek akik szerint egyáltalán nem vagyok ronda ők csak bíztatni akartak? vagy anyu nem volt velem őszinte, vagy csak meggondolatlanul fogalmaz?

most azért hiszek neki mindennél jobban, mert egy szülő nem "rombolja" le gyereke önbizalmát ezért úgy tekintettem hogy objektívan nézett most engem.

amúgy egyáltalán nem egy rosszindulatú hárpia, hanem egy kedves kicsi asszonyka, ha gonosz lenne tudnám, hogy szándékosan rosszat akar, de így...

nem tudom mit gondoljak most