Szerintetek meddig egészséges egy állat szeretete? Ez már beteges kategóriába sorolható?

Sziasztok! Elsőnek is lehet, hogy rossz kategóriát választottam, talán jobb lett volna a "Család és kapcsolatok"-ba írni, de már ez így maradt.

Van egy kislányom, a szüleim velünk élnek egy panel lakásban. A volt párommal már nem vagyunk együtt, tehát 4-en élünk együtt. Édesanyáméknak van egy kutyája, plusz néhány macskájuk és madaruk... Ezzel azon kívül, hogy picit soknak tartom, semmi bajom nincsen, de sokszor megkérdőjelezem hogy normális-e az, ahogyan a szüleim bánnak az állatokkal. Félre értés ne essék, állatvédő vagyok, és szeretem az állatokat, de számomra ez azért kicsit sok, és néhány ismerősünk szerint is, kíváncsi lennék itt is egy-két ember véleményére, úgy hogy leírok néhány szituációt, ami nekem elég bizarr.

Elsőnek is, például Édesanyám a kutyával úgy beszél, hogy kisfiam, apukám, énekel vele, stb., de ez még semmi, ha odaad a kutyának például egy kiflit, egy idő után otthagyja, megeszi utána, amit azzal magyaráz hogy a kutyanyál gyógyít (igen nyilván sebeket, de egy megfázást nem tud meggyógyítani, na mindegy)... Ha nincs éppen pénze, és megjön a lányomra kapott családi pótlék és nem vagyok otthon nyilván ő veszi fel (amit én általában félreteszek, ha itthon vagyok és én veszem át), és első célja az állatkereskedésbe vezet, ahol a kutyának 6000 Ft-os nyakörvet vesz... Nyilván ez nem minden hónapban van így, de volt már rá példa. Ha a lányom vagy én eszünk, és ott terem egy állat, akkor "Adjunk neki!" mert ők az állatokkal együtt esznek, és nem tudnak úgy megenni bármit is, hogy ne adjanak nekik. Múltkoriban például Édesanyám egy tál krumplipürét és csirkemájat evett volna, de mindet a kutyával etette meg, úgy hogy adta a szájába. (?) Sajnos nemrég megtámadta kutyasétáltatás közben egy kutya őket, majd az utána következő napokban folyamatosan azt kellett tőle hallgatni, hogy nem bánta volna, hogyha Őt széttépi csak a kutyáját ne bántsa. Kérdem én, az ilyen hogy juthat bárkinek is az eszébe? Ugye sok gonddal járt utána a kutya, hiszen életben maradt, de vinni kellett állatorvoshoz mivel elég sok harapás volt rajta, össze kellett varrni, varratot kiszedni stb., (nyilván el is altatták a kutyát), csak lestem, mit képes Édesanyám a kutyáért: testápolóval bekente a mancsait, levágta a körmeit, takargatta, éjszaka ott aludt mellette (egy nagyon pici ágyon, ahol alig fért el, de a kutya természetesen kényelembe volt). Szerintem annak idején velem és a testvéremmel sem művelte ezt, sőt sokszor szebben beszél (bár inkább mindig) az állatokkal mint az emberekkel konkrétan. Az ételt folyamatosan odaadja a macskának, kutyának, majd utána mikor már több mint fele elfogyott megkínálja a család többi részét.

Nem mostanában lett ilyen. Mikor még 1-2 éves lehetett a lányom, akkor eltűnt Édesanyámnak egy madara, és konkrétan azt a kifejezést tette, hogy mi addig nem eszünk, míg elő nem kerül.

Nagyjából mindent leírtam ami számomra már elég betegesnek nevezhető. Mit gondoltok erről? Lehet ezzel valamit csinálni, vagy szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy Ők ilyenek?