Úgyérzem szétesőben van a családom. Mit csinálhatnék én?

Azért ez még nem annyira tragikus.

A nagyszüleid idővel el fognak menni, de ez az élet rendje.

Hidd el nekem, az idős emberek, különösen, ha betegesek, ezt már nem is nagyon bánják.

A szüleid még fiatalok, gondolom 40 körüliek, nekik még ugyanennyi hátravan, majd túllépnek a problémákon, próbálj velük beszélni és ugyanezeket elmondani, amiket nekünk itt leírtál.

Három év múlva már te is felnőttnek fogsz számítani, önálló döntéseket fogsz hozni, talán már komoly kapcsolatod is lesz, a család, a "Hátország" szerepe kicsit veszíteni fog a jelentőségéből, bár a kapcsolat megmarad, de átértékelődik nálad is.

Van egy testvéred és ez jó!

Néha a kapcsolatok lazulnak, majd erősödnek, aztán esetleg megint lazulnak, az élethelyzetetektől függően, de azért ti mindig ott lesztek egymásnak.

Ilyen az élet!

Ne ezeken a problémákon törd a fejed, hanem a saját problémáidon igyekezz felülkerekedni, legyél magabiztosabb, nyitottabb, keress barátságokat, a felnőttek ügyes-bajos dolgain ne törd a fejed, az idő mindent megold.

A legfontosabb az lenne, hogy te érezd jól magad a bőrödben!

Vidiripi

Iskola!

Ha őszinte akarsz magadhoz lenni akkor érthető hogy egy rossz jegy miatt összekaptok. Tanulj jobban hogy ne legyenek rossz jegyek.

Ahogyan már írták is a nagyszüleid állapota hozzátartozik ehhez az élethez. ilyen az élet rendje.

Amennyiben javítani szeretnéd szüleiddel a kapcsolatodat az a javaslatom hogy próbálj meg segíteni nekik. Főleg anyudnak. A ház körüli teendőkben. Édesapádnak meg készíthetnél mondjuk valami süti amit szeret anyuddal közösen elkészítenétek.

Vagy csak öleld meg amikor haza jön és mond neki: - De jó hogy hazaértél! - Jó hogy itt vagy! Vagy ilyesmi. Vagy ne mondj semmit csak öleld meg. Kezdetnek ez jó lehet! S esetleg FINOMAN érdeklődhetsz hogy milyen volt a napja, vagy kikéred a véleményét valamilyen témában. (még akkor is ha egyébként nem fogsz hallgatni a véleményére) S megköszönöd neki hogy elmondta.

De ezek csak javaslatok.

Esetleg tesódat is megkérdezheted hogy neki lenne e valami ötlete. Vagy a barátaidat!

"...15 évesen a saját tulajdonképpen ezekhez képest jelentéktelen problémáimmal a rengeteg tanulnivalóval a mindenféle csökevényességemmel..."

Pontosan mire is gondolsz?

Nekem apukám lett teljesen idegbeteg amikor anyukája meghalt. Addig ő volt az én mosolygós apukám, aki mindig megvígasztalt, amikor anyukámmal összevesztünk. Mindig poénkodott, és csak nagyon ritkán kiabált. Aztán évekig mindenen kiborult (miért fordítva raktam le a poharat és társai).

Az apai nagyszüleimmel nem voltunk jóban, szóval engem nem igazán rázott meg a nagyim halála, de azért nem szabad elfelejteni, hogy a szülőknek ők a szülei.

Az én anyukám is nehezen viselte ezt az időszakot, de ő legalább nem kezdett el feszültséget generálni (vagy nem sokat, de azért neki könnyebb volt, mert nem voltak betegek a szülei). Szóval szerintem amit tehetsz, hogy mellettük vagy. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb időszakjai, amikor elveszti a szüleit, az biztos nem a jobbak közé tartozik. Én is azt hittem, hogy a szüleim válni fognak, de nem tették (a közelében sem voltak, így látva a saját kapcsolatom, ezt kijelenthetem). Nem csúsztak le a gödörbe sem.

Amit tehetsz, hogy nagyszüleidet sem engeded lecsúszni. Hívd fel őket minden nap, és hallgasd végig, hogy nem csináltak semmit. Esetleg ha tudnak figyelni, akkor meséld el nekik, hogy mit csináltál. Az én nagyim több mint 80 évesen tanult meg számítógépezni. Ma már el tudja olvasni anyukám facebook üzeneteit (mármint anyum levelezik ismerősökkel és nagyim az ő facebookjával van belépve), és mindenkit a munkahelyén/óráján hívogat skype-on (mert a vezetékes hordozató telefon használatával vannak gondjai, azt nem annyira erőltettük).

A problémáidról valószínűleg nem fogsz tudni beszélni a szüleiddel (úgy, hogy hatásos legyen), szóval én az iskolapszichológus ajánlanám. Tud segíteni, mert a mai fiatalok fele az általad említett problémákkal küzd.

Kitartást kívánok a továbbiakhoz!

Vidiripi

"Eléggé maximalista életmódot folytatunk mi így mind és nálunk már a 4es is rossz jegy szóval az egy gond...meg az alacsony önértékelésem, az emberekkel való kommunikáció jelentősebb hiánya.."

Értem! S te mit gondolsz hogy mi lehet az oka ennek a dolognak? Hogy nem vagy képes az emberekkel való kommunikációra.

Az alacsony önértékelésed az iskolai teljesítményedből fakad?

Nagyon aranyos vagy, hogy így érdekel a családod és próbálsz tenni érte.

Tudod az a helyzet, hogy itt gyökeresen kellene megváltoztatni az életfelfogását az egész családodnak. A nagyszüleidtől kezdve a tesódon át az anyukádig. És persze a sajátodat.

Nem akarok nagy filozófiába lemenni, meg Oravecz Koelló lenni, de néhány dolgot tudnod kell.

Az első és legfontosabb, hogy mindig minden nap hálásnak kell lenni azért, amink van. Legyen az bármilyen apróság vagy egy kedves szó mástól, egy mosoly, egy segítségnyújtás, egy lélegzetvétel. E nélkül nincs élet, nincs lehetőség, nincs boldogság. Van, aki nem tud értékelni semmit. Akinek semmi sem elég jó, akinek lehozhatod a csillagokat, az sem lesz neki elég. Az ilyen emberrel nem kell foglalkozni, nyújthatod a kezed, segíthetsz neki elindulni, de ugyan úgy visszaesik ha elengeded és útjára engeded. Én a helyedben kipróbálnék néhány agykontroll módszert, legyen ez a vonzás törvénye vagy bármi.

Véleményem szerint csak akkor mutathatsz utat másoknak, ha te már utat törtél magadnak. :) Nézd meg a titok c. filmet, vagy olvasd el Rhonda Byrne bármely könyvét, vagy követheted Szabó Péter munkásságát, meríts ötletet, bármi. Addig pedig mit tehetsz amíg te magad is fejlődsz? Szeress! Szeresd anyukád, szeresd apukád, a nagyszüleidet.

A nagyszülőknek süss valamit, vagy kérd meg a nagyit, hogy meséljen valamit a gyerekkoráról, de csak olyat, ami megnevetteti, ami szép emléke, kérd meg a nagypapát, hogy ő is meséljen valamit, pl, honnan tudta azt, hogy a nagyi az igazi? Apukádat kérd meg, hogy segítsen neked biciklit szerelni és közben sztorizgathattok, kérd ki a csajokról a véleményét, vagy őt is vedd rá, hogy meséljen valamit a tini éveiről vagy a hippi-korszakról :)

Anyukádat is hasonló irányból közelítsd meg, bár ismerem azt, hogy milyen egy állandóan önmagát sajnáltató emberrel együtt élni, aki állandóan nyomja a panaszt, és tudom mennyire nehéz, de valahogy megoldod. Szerintem erős srác vagy és baromi kitartó. Sokan el is mennének az ilyen dolgok mellett, elkönyvelnék ezeket a bosszús életviteleket "normálisnak" és ugyan ezt a mintát vinnék tovább. De te nem avgy ilyen :)

A tesódnak írd meg, hogy mi a legjobb élménye veled. Ez nagyon sok beszélgetési témának az alapja lehet :)

A távoli nagymamának pőedig küldj egy képeslapot csak úgy azzal, hogy "Szeretlek mama, mi mindig itt vagyunk neked és alig várom hogy találkozzunk újra. Erről a képeslapról te jutottál eszembe! Hiába vagyunk messze egymástól, mindig itt vagyunk neked! :) " vagy valami haosnló :)

Persze vehetsz is valamit, meg ilyesmi minden embernek, de igazából azok a dolgok elromolhatnak, elkophatnak, elfogyhatnak, de az élmények mindig a szívedben lesznek, azt senki nem veszi el tőletek. :)

Szóval szeress, amíg lehet, mert minden perc érték! Tudom, ez mekkora közhelynek hangzik, de hidd el tényleg így van, csak később jön rá az ember, hogy mit szabad értékelni! :)

Írj nyugodtan privit ha arról van szó, küldök neked egy csomó anyagot az agykontrollról vagy a könyvekről ha érdekel :) Szóval légy jó, és én már nagyon büszke vagyok rád, hogy felismerted a problémát! :)

Szerintem mondd nekik minden nap, hogy szereted őket.

Nekem anyukámmal nagyon sokat változott a kapcsolatunk ettől a szótól. Neki sosem mondták gyermekként, és így nálunk sem lett szokás, pedig nagyon fontos.

Mióta anyukám elment, a testvéreimmel mondjuk egymásnak.

Simán felold egy stresszes helyzetet vagy egy pici vitát és mindenkinek jólesik és ingyen van és egyszerű.