Van itt olyan aki miután saját lábra állt elköltözött és megszakított minden kapcsolatot a "családjával"? Ha igen, megbántad?

Eddig próbáltam küzdeni, alkalmazkodni, elviselni azt, ahogy a családom bánik velem, de be kell hogy lássam, mindig én leszek a fekete bárány itthon... Nagyon fájdalmas út vezetett idáig, de ma végül beláttam, hogy bármit teszek, bárhogy próbálkozom, sose leszek elég jó. A lényeg az, hogy eddig mindig éreztem egy kényszert, hogy mindenki boldog legyen, de ma valahogy ez így kialudt bennem.. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha nem keresném őket, valószínűleg anyámnak, meg a nagyszüleimnek rosszul esne, de most értem el addig a pontig, amikor már "pont lesz rom." (bocsánat a kifejezésért) Eddig szomorúság töltött el, ha rágondoltam, hiszen (eddig) szerettem őket, (vagyis próbáltam, hiszen a családomról van szó) és sose akartam, hogy miattam szomorú legyen bárki is, de most valahogy inkább felszabadultnak érzem magam tőle, és nem érdekel, hogy ki mennyit "szenvedne" (ha szenvedne) utánam, hiszen nekem is annyi fájdalmat okoztak... A dolgot nehezíti az, hogy apám meghalt, anyum azóta meg úgymond egyedül van, de azelőtt egy kedves szava nem volt hozzám. Most néha próbálkozik, de ahelyett, hogy összetartanánk, ellenem van. Egyedül apum volt a családba, akivel kiálltunk egymásért, amikor anyum családja savazott. (apum családjára nem lehetett számítani, ők nem is beszéltek egymással olyan rossz volt a viszony)