Miért érzem azt, hogy ilyen az élet velem?

Az anyukám nem hisz nekem sosem! Folyton a lánytestévreimnek hisz, pedig én halálosan igazat mondok! Én nem csinálok semmi rosszat a testvéreim beleraknak a szarba és én húzom a rosszabbat! Nem üthetek lányt, de ő bánthat engem és ezt direkt kihasználja! Gyakorlatilag és elméletben is utálnak engem! Az egyik még bunkó és csicskáztat engem! Miért érdemlem ezt? Teljesen magányosan élek... Mindenki utál... Pedig semmi rosszat nem tettem! Meddig bírja az ember evés/ivás nélkül?? Nemérdekel már ez az egész! Elegem van, hogy én csak a rosszat érdemlem! - an áll hozzá mindenki hozzám! Néha olyan dolgok történnek velem, hogy elsem hiszem, hogy eljutottam idáig! Miért kell szenvednem??Semmi sem boldogít! Én sosem lehetek boldog, csak magamban.. Sosem lehetek csábitó, mert egyedül élek én általam szeretett testvéreimmel az anyámmal! Én szeretem a lánytestvéreimet, de ők nem és elítélnek! Így állnak hozzám, és elveszi az életkedvemet! Én sosem fogok bírni hódítani és egy jó szakmában felülkerekedni, hiszen úgy érzem, hogy én semmihez sem értek és tehetetlen vagyok! A célaimért is vért izzadva kell dolgoznom, holott másnak 1 csettintés! Kezd minden szétesni mellettem! Elvesztettem egy-pár barátot és szinte úgy érzem, hogy a suliban is csak úgy rámtekintenek... Kérlek segítsetek!