Normális, hogy kifakadt a lányom a kórházban?

Teljesen normális.

Volt nálunk egy hasonló szituáció és ott is az egyik családtag hihetetlenül negatív kisugárzása volt folyamatosan, pont ahogy leírtad. Ilyenkor az embernek számos dologgal meg kell birkóznia és sok pozitívum kell a testi és lelki felépüléshez, amit ezek szerint nem kap meg tőletek, sőt...

Igen, teljesen normális.

Egyrészt nyilván nagyon megviselték a vele történtek, másrészt tényleg nem jó látni, hogy sírtok. Optimistán, támogatva, magatokat erősnek mutatva kéne bemenni. Persze aggódni lehet, de valóban nagyon rossz a negatív kisugárzást érzékelni.

Amikor hozzám ilyen túlságosan lehangolt látogatók jöttek, utána totál rosszul éreztem magam lelkileg is. Míg a barátnőimmel átnevetgélt látogatások felértek egy fél gyógyulással.

A nehezén túl van. Most már optimista, erőt sugárzó emberekre van szüksége, nem sirató asszonyokra.

Nekem 17 évesen volt vakbélműtétem, nem izgultam, mert baromira fájt a hasam. Anyukám is normális volt, a szokásos mindent hozok, főzök, teszek-veszek, majd jössz haza, ezt csináljuk, azt csináljuk.

Nemrég beszélgettem a húgommal erről, és ő mondta, hogy mikor kórházban voltam, anyu otthon sokat sírt, és nagyon félt, hogy baj lesz. Én meg csak hitetlenkedtem, hogy amikor bejött hozzám, 100%-os "anya módban" volt, olyan volt, mint mindig.

28/L

Bocs, de nekem is elmenne a kedvem az élettől, ha próbálnék pozitívan gondolkodni, hogy felépüljek, ti meg síróversenyt rendeznétek körülöttem. Legyetek vidámak, ha csak színből is, majd otthon sírtok.

Egy rákos barátom is azt rühelli a legjobban, hogy még neki kell tartani a lelket minden családtagjában.

Pár éve életveszélyes sérüléssel kerültem kórházba. Én már akkor tudtam, hogy túlélem, amikor a mentő kiért hozzám. Engem csakúgy megölni nem lehet.

Természetesen kórházba kerültem. A szüleim mindennap meglátogattak. Soha egy könnycseppet nem láttam az arcukon. Optimisták voltak, legalábbis előttem. Mindenféle vackot hoztak be nekem ( mármint dolgokat, nem hülyeségeket ): könyvet, újságot, hordozható DVD lejátszót, stb. A kórházi kaja már akkor is ehetetlen volt, tehát normális ételt is hoztak be otthonról. Persze utólag a testvérem elmondta, hogy otthon mindennap sírtak.

A lányotoknak igaza van. Nektek is ezt kell tenni. Őt egy trauma érte, ki van akadva, ráadásul láthatjátok milyenek a kórházak ( aki olyan szerencsés, hogy nem tudja, annak elárulom: sz.rok ). Segítsetek neki, ne keserítsétek még jobban el.

Én ezért nem megyek kórházba látogatni már, mert tapasztaltam, hogy nagyon érzékeny vagyok lelkileg, összeroppanok és sírok. Ez a betegnek nem segít, sőt azt sugalmazza csak számára, hogy mennyire rossz a helyzet. Pedig arra van szükség, hogy optimista és erős legyen aki támogatja. Ez ad neki erőt és reményt hogy igenis menni fog a felépülés és nincs veszve semmi.

Nagyon félek hogy közeli hozzátartozó kórházba kerülése esetén hogy fogom ezt kezelni.

Normális és igaza van...

Nektek vidítani kéne, nem pedig körbe sírni...