Veletek foglalkoztak a szüleitek gyerekkorotokban? Neveltek titeket, elmagyaráztak dolgokat, voltak délutáni - kellemes - közös programok? Mire emlékeztek leginkább a gyerekkorotokból?

Kedves Kérdező! Én is ugyanazt le tudom írni mint Te. Olyan rossz így visszagondolni. Még csúfoltak is a suliban. A fogaimra sem fordítottunk időt, gyerekként fogalmam sem volt mi a helyes, anyut meg nem érdekelte, így egy rakat fogam kihúzták, ami maradt meg kócos. Persze ez kihatott a kamaszkorra, s felnőttként is szerettem háttérben maradni.

Visszagondolva olyan jó lett volna közös játék, vagy csak egy beszélgetés ami nem félelembe burkolózva, rettegve lett volna. Jó lett volna megbeszélni a problémákat, a fiúkat, vagy a menstruációt, egyáltalán mi is az.

Az elmúlt években pofoztam magam helyre, ma már szépnek, barátkozónak, nyitottnak látom magam, s ez nem a szüleimtől kaptam. :(

Sajnos én is csak a negatív példát tudom leírni. Apu 7 éves koromban meghalt, majd anyám rá pár hónapra összejött 1 pasival. Neki ez mindig fontos volt, hogy legyen pasija, engem meg úgy ahogy lesz@rt. Ezzel a pasival 10 évig voltak együtt, de volt, hogy fél évre is megszakadt a kapcsolat olyan macska egér viszony. Viszont ha együtt voltak, akkor minden hétvégén kirándulás, majd minden este vacsora és ezt egy idő után anyám el is várta, hogy pénzelje. Mai napig ilyen sajnos.

Én persze ide oda lepasszolva. Még azt is lesz@rta, hogy hova megyek továbbtanulni. Amit köszönhetek mindent csak magamnak. Így visszanézve én sosem számítottam neki, csak a férfiak. 18 évesen 5 szatyor ruhával elcuccoltam albérletbe és így tanultam tovább, szereztem állást...stb

Most 28 vagyok, férjezett, most várjuk a 2. gyerekünket és nagyon vigyázom arra, hogy mindenki egyformán részesüljön a szeretetben itthon. A férjem is hasonlóan szívott a szüleivel, annyi különbséggel, hogy neki még mindketten élnek és együtt vannak.

A sors fintora, hogy anyámnak jó ideje nincs senkije (50 éves) és a lányomat úgy pesztrálja, hogy néha el sem merem hinni (a férjem sem). Teljesen oda van érte. Olyan mintha pótolni akarná amit velem elcseszett.

28/N

Hát...

Bár én még nem vagyok felnőtt,(15 éves lány vagyok)de nekem a gyerekkorom jó is volt, meg rossz is. Apukám meghalt 8 éves koromban, de előtte nagyon rosszul bánt velünk.Sokszor ivott, mindig külföldön dolgozott, szóval sosem volt velünk. Hiába dolgozott sokat, pénzt sosem adott haza, mert elitta vagy eljátékgépezte. Sokszor bántotta anyukámat, esténként nagyon féltem. Anyukám mindig óvott engem és megadott nekem mindent amit csak tudott, de ő sem játszott velem soha. Ha beszélgettünk, akkor meg mindig ő panaszkodott nekem, nem én neki. A jó dolgokat amik történtek velem, mindig elmondtam neki, hogy örüljön, de a rosszakat soha.Nem akartam, hogy még szomorúbb legyen.Mindig voltak élettársai,de ők soha nem foglalkoztam velem, és anyukámat is sajnos sokszor átbaszták.Sokat voltam a nagyszüleimnél. Imádtam a nagypapámat.Ő volt mindig is az egyetlen menedékem, támaszom. Amikor még szerettem babázni, bababútorokat csinált nekem fából, filmeket néztünk együtt, sokat beszélgettünk. Ő a példaképem. Sajnos 10 éves koromban ő is meghalt.A nagymamám a halála óta teljesen megváltozott.

Mindenbe beleszól, zsémbes, teljesen megkeseredett. Barátaim nem voltak soha, nem tudtam megbízni bennük. Szóval ezek rossz dolgok amiket leírtam, de voltak azért szép pillanataim is. Pl.: nyaralások, játék az unokatesómmal, kutyámmal, nagypapámmal.

Így visszagondolva nagyon szerencsésnek tartom magam. Sokat meséltek szüleim, sokat játszottunk együtt (játszótéren, otthon), minden hétvégén kirándultunk az erdőben... Úgy érzem, rengeteg törődést és szeretetet kaptam tőlük és minket is arra neveltek. Anyagi helyzet? Hatan éltünk egy 2,5 szobás lakásban, egy tízemeletes házban. Soha nem éreztem, hogy kicsi, hogy nem férünk el, soha nem bántam, hogy nincs kocsink, se más luxuscikkünk. Volt mit ennünk, mindig volt kivel játszani/beszélgetni/hülyéskedni, szóval szerintem nagyon jó helyre születtem. Ha nem tudtam valamit, mindig elmagyarázták, együtt tanultunk, néha apuval éjszakába nyúlóan matekoztunk (akkor az szenvedés volt), de mindent értettem a végére, mert azt akarták, h megértsem (nagyon okos szüleim vannak). Pedig rengeteget dolgoztak/nak, mégis jutott idejük ránk. Azt tudni kell, hogy elég rossz gyerek voltam, csavarogtam, mindenkire grimaszoltam, visszabeszéltem az óvónéniknek (később a tanároknak), azt csináltam, amit akartam. Szóval nem lehetett egy hálás feladat felnevelni. Néha kikaptam, egészen azt hiszem 10-12 éves koromig, amikor rosszat tettem, de így visszagondolva megérdemeltem. A szüleim még mindig együtt vannak, lassan 30 éve, mi négyen (a gyerekeik) pedig normális értékrendű, értelmes, rendes felnőttek vagyunk, valódi célokkal és küzdeni akarással.

Összegezve: nem bánt, h nem kaphattam meg mindent, amire vágytam, nem volt meg mindenem ami pénzzel mérhető, mert sokkal fontosabbnak tartom, hogy egy értelmes, normális embert neveltek belőlem és a testvéreimből, és hogy még mindig nagyon jó a viszonyom a családommal. :)

nekem a szüleim elváltak az apám magasról sz*rik rám, így anyuval jobban megvagyok. 14/L

(bővebben itt nem szsretnèm.)

Visszagondolva én is azt mondom,hogy nem volt jó a gyerekkorom. Anyám,apám leszart fogalmuk sem volt,hogy kell egy gyerekkel bánni illetve nevelni vagy egyáltalán foglalkozni vele. Nem bántottak soha csak egyszerűen nem törődtek velem.

Gondolkodom valami szép emlékem van-e ,de semmi.

De nem baj,felnőttem “egyedül”,ma egy rendezett relatív sikeres életem van.

Amit megtanultam az az,hogy én milyen szülő nem akarok lenni soha.