Az árvák hogyan viszonyulnak a "család" és a "szülők" témákhoz?

Anya nélkül nőttünk fel. Apu volt az aki felnevelt minket. Így nekünk az "anya" nem sokat jelent. Jobban mondva mi ezt apuhoz társítjuk. A húgom például anyák napjára mindig vesz egy finom bort apunak :)

Hogy mit érzek anyám iránt? Ez jó kérdés. Én 5 éves voltam amikor a húgom megszületett és végleg otthagyta a kórházban, és minket is. Azóta nem láttuk. Már nem igazán emlékszek rá, de gyerekként először gyűlöltem, hogy magunkra hagyott, gyűlöltem azt, hogy mások ezért sajnált minket, még a tanárok is sajnáltak- Nagyon rossz volt amikor az iskolában anyák napi ünnepség volt, mindenki készült csak mi nem. A húgom annyival megúszta, hogy az anyák napi ünnepségeire a nővérünk ment el aki 2 évvel idősebb nálam.

Amikor felnőtt lettem, ár nem gyűlöltem anyámat. Akkor már csak sajnálatot éreztem. Sajnáltam, hogy eldobott minket, így soha nem tudja meg, hogy mit veszítesz. Ma már sajnálom, mert nem adatik meg neki az, hogy megismerje az unokáit.

Beszélni meg nem igazán nehéz, mert amikor szoba jön pl: anyák napi ünnep miatt akkor én őszintén megmondom, hogy nekem van a világ legjobb anyja és apja is egyben. Nincs még olyan pasas aki képes 3 lányt birkatürelemmel felnevelni, aki elviselte mind három lány hisztijeit, szerelmi bánatait, betegségeit, vidámságait..Még ma is leül és megkérdezi.

"na lányom! Akarom hallani a szaftos részeket is? vagy elég ha csak a lényeget mondod??"

A család témával nincs különösebb gond, egyszer fordult elő, hogy osztályfőnöki órán a tanár vehemensen elmagyarázta, hogy a csonka család nem család...A gyerek összetörve jött haza, fél délutánt eltöltöttük azzal, hogy megpróbáltam a lelkét újra összerakni. Kb. 8 hónappal az eset előtt temettük az apját, erről az osztályfőnök is tudott...

A kicsi 5 éves volt az apja halálakor, most, 10 év után is elsírja néha magát, ha sokáig beszélgetünk róla. A nagyok nem, maguktól ritkán hozzák elő, de egy-egy bizalmas beszélgetésben azért elmondják, hogy most is hiányzik nekik. Egyikőjük a tárcájában hordja a fényképét.

Idegeneknek nem érdemes feszegetni náluk ezt a témát, rövidre zárják, csak bizalmi viszonyban nyílnak meg.

Félárva vagyok, anya 13 éve halt meg, kislány voltam még.

Apa lelkiismeretes felnevelt - 18 éves koromig, aztán hagyott a szrban, most is ezt nyögjük. Rá ezért nagyon haragszom, mert tudtrommal egy gyerek nem 18 éves koráig az, hanem esetleg utána is szüksége lenne, pl. beszélgetésekre, az apjára (ha már anyja nincs). Mindegy...

Család: szeretem a családomat, rokonokat, tök jól érzem magam velük, párt igen, de gyereket nem szeretnék. Nagyanyám, anyukám fiatalon haltak meg 30-as éveik közepén, és a betegségük öröklődik, így kb. 90%, hogy az idő múlásával én is tünetes leszek.

Anya iránt érzek sok mindent, felidézem őt, sokszor gondolok rá, és már nem fáj beszélni róla... igazából soha nem is fájt, jobb neki, hogy már nincs köztünk, az utolsó 8-9 évét szenvedésben élte le (bár nem mutatta ki).

14 éves srác vagyok 9 évesen halt meg az anyukám és 3 éve az apám. A csalfán összes tagja meghalt és pont a gyerekkoromban igy mindenkire emlékszem kivéve a nagyapáimra. A családbol én meg a Bátyán élünk (ő a legfontosabb nekem) és a féltestvéremnél lakom meg a pasijával. Mivel mint mondtam elöttem halt meg az összes rokonom igy mindenre emlékszem, minden emlékre és most is ugyanugy szeretem a rokonaimat mint régen.

Ha megjegyzést tesznek a szüleimre (ami nagyon sokszor előfordult és elő is fog) akkor általában magasrol teszek mit mondanak de ha megjegyzést tesznek az anyukám munkájára vagy az apámat alkoholista munkaketülőnek nevezik akkor azt aki igy gondloja azt összeverem (már 4-5ször is volt erre példa) ha élnének is a szüleim akkor se szeretném ha piszkálják őket nem h ugy h még halottak is