Számít, hogy a házasodó felek azonos anyagi háttérrel rendelkezzenek, hasonló családból jöjjenek?

Nem számít.

Az viszont számít, hogy a te fejedben rend legyen, és ne tekintsd normálisnak azt, hogy ennyire meg kell húzni a nadrágszíjat. Ha rosszak a körülmények, akkor együtt kell élni vele, de a kitörésre kell törekedni, pont azért, hogy a te gyerekeid már ne így nőjenek fel.

Nem azt mondom, hogy át kell állni pazarlásra, de az egészséges középutat meg kell találni, ahol mértékkel költöd a pénzt/eszed a felvágottat.

A karaj az karéj=szelet akar lenni? Pár havonta járt egy szelet kenyér? Ezt elég nehezen tudom elhinni! Ettől azért csak feljebb van.

Hány éves vagy?

"És boldogan éltem abban a hitben, hogy ez a normális."

Hol, a lakatlan szigeten? Nem voltál soha vendégségben, iskolatársaid nem vittek be fincsi kajájat tízóraira, bevásárláskor egyszer sem láttad, hogy mások púpozott kocsit tolnak a kasszához? Ne mondd már, hogy teljes álomvilágban éltél.

"Nem hiszem, hogy össze tudnék szokni valakivel, aki nálam sokkal magasabbról jön. Ez normális?"

Na ez viszont normális. Eleve tele vagy gátlásokkal, komplexusokkal, rögtön gyanakodva fogadnád a gazdag srác közeledését, mert "biztosan valami hátsó szándékkal kezdett ki velem, a csóróval" meg "biztos csak le akar nyűgözni a pénzével" aztán nem lehetne veled randikra járni, mert te nem engedheted meg magadnak, hogy beszállj a költségekbe, neki viszont nem hagynád hogy helyetted fizessen, mert akkor előjön újra a gyanakvásod "biztos szexet vár cserébe, vagy más alantas dolgot" meg a proliöntudat "engem nem lehet megvásárolni".... aztán ha nagynehezen el is jutna veled egy rendes helyre, hát csak feszengenél, mert sem odaillő ruhád nincs, sem a legalapvetőbb illemszabályokat nem tudod, végig csak feszengenél, aztán a saját bumfordiságod miatti dühödet a párodon vezetnéd le egy kiadós hisztivel. Ebben igazad van, jól látod, soha nem tudnád elengedni magad egy jómódú férfi mellett, de ez egészen megszokott dolog, ebben az egyben nem vagy furcsa, Miss "NekünksosemtellettGlissKurrsamponra"...

Erre nincs altalanos valasz. Vannak parok akiknel igen, van akiknel nem.

Ha te alacsonyabb rendunek gondolod magad, akkor mar elbukott a dolog.

Szerintem nem számít.

Gazdag családban nőttem fel. Megkaptam mindent amire szükségem volt, külföldi nyaralások, hosszú hétvégéken wellness hétvégék, síelés. Márkás ruhák, parfümök, szórakozás.

Majd megismerkedtem egy fiúval 17 éves koromban, rengeteget beszélgettünk, találkozgattunk. Mikor randira mentünk, akkor is sétáltunk, soha nem mentünk sehová. Ez fura is volt, nem értettem meg hogy miért nem visz cukrászdába, moziba vagy bárhová. Tudtam, hogy diákmunkázik. Majd egy idő után elhívott a családjához, ebédre. Előtte elmondta, hogy tudja, hogy nem ilyen körülményekhez vagyok szokva. Majd egy kis régies parasztházba mentünk. Belépve a házba mindenhol régi bútorok. De nagyon otthonos környezet volt. Az ebédnél nem volt 3 fajta köret, 4 fajta hús, csak egy fajta. Még is nagyon jól éreztem ott magam. Miközben otthon, szedtem magamnak enni a sok sok étel közül és bevonultam a szobámba enni. Náluk minden nap közös vacsora volt, ahol beszélgettek. Míg nálunk, szinte mikor itthon voltak a szüleim akkor sem találkoztunk, mert a dolgozó szobába voltak, vagy a gép előtt ültek. Én egyke voltam, míg a fiúnak 2 testvére is van. Nagyon szerettem ott lenni, egy idő után sokkal jobban mint otthon. Rájöttem, hogy mindent megkaptam még sem voltam boldog. Ott ahol szinte annyi pénz volt, hogy nem haltak éhen, ott még is nagyobb szeretet volt, mint nálunk.

Mikor bemutattam a szüleimnek. Akkor nagyot csalódtam a szüleimben, elkezdték faggatni, hogy miből fog engem eltartani, a szülei miből fizetik majd az iskolát stb.

Az egyetem után teljesen függetlenítettem magam a szüleimtől. Mert nem fogadták el a páromat. Mert ő nem olyan anyagi körülmények között élt mint mi.

13 éve vagyunk együtt. A férjemnek 2 diplomája és 3 nyelvvizsgája van, nekem van 1 diplomám és egy nyelvvizsgám ami épp hogy meg van (szóval ennyit ért a pénz).

Saját céget alapítottunk ketten. Konkurens cégek között ott van a szüleim cége. Bár rengeteg tartozásuk van, kisebb vállalkozók felé. Úgy tudom, hogy már banki eljárás van a házukra.

Jelenleg itt vagyok 30 évesen, 7 éve nem beszéltem a szüleimmel. Nem jöttek el az esküvőmre, mert egy "csóró" a férjem. A 2 éves unokájukat még soha nem látták, mert egy "csóró" a férjem. A múlt hónapban apa felkereste a cégünket (mivel még a párom nevét sem tudja), hogy az igazgatóval szeretne beszélni. Be is jött, pénzt szeretett volna kölcsön kérni. Amikor a férjem megkérdezte. "De apuka miért nem személyesen jött hozzánk, legalább látta volna az unokáját is!" Ekkor elvörösödött és elviharzott.

Gondolj bele hogy megismerkedsz egy 30 férfival aki gazdag és magas színvonalon éli az életét. Lassan megismered a múltját és igy idő után szembesülsz avval hogy neki mennyi minden adatott meg, míg te mennyit is nélkülöztél.

Elmondja hogy egyetemre Audival járt, utazott, éttermekbe járt és szórakozott, márkás ruhái voltak, soha nem voltak anyagi gondjai. Belegondolsz hogy neked mindebből eddig nem jutott számára pedig természetes.

Egy idő után ez benned ki fog bukni és nagyon rosszul fogod érezni magadat ezért.

Szerintem számít. Más az ember gondolkodásmódja.

Persze ha jó a kapcsolat,akkor áthidalható, de sokkal egyszerűbb, ha hasonló családból jött a két fél.

Nekem van most egy ilyen kapcsolatom.

Annyiban más, hogy én válás után tapasztaltam meg az ínséget, kezdtem el nagyon spórolni, kuponozni.

Ő egy igazi életművész. Mindig sok pénz van nála, szórja, nem áll meg nála egy forint sem. Ahelyett, hogy megbecsülné a dolgokat semmibe nem nézi, "nem baj, majd veszünk másikat!" Mondja ő...

Sokszor a homlokom tetejére szalad a szemöldököm látva ezt a pazarlást. Arról nem is beszélve, hogy nehezen tudom elengedni magam, ha elmegyünk valahova és szórja a pénzt.

Nem mondom, hogy mindenképpen gondot okoz másnak is, feltéve ha le tudja küzdeni a berögződött dolgokat.