Idősödő szüleim egyre nehezebb természetűek, másoknál is így van ez?

ez van nálunk is. csak anyum él, 66 éves.. nincs ugy találkozás, hogy ne vesznénk ossze.. ontja magábol a marhaságokat (neveljem meg a 1.5 évest, bizony rá kéne néha verni..mert neveletlen, a déli ebéd márpedig szent, minimum 3 fogásos ételt kéne készitenem -itt a vacsora a foétkezés, anyosom tiszta szégyen és nem is szeret engem, a férjemet nem nevelte meg, ezért most nekem kell "megtanitanom" az életre...minden rossz, amit o nem tud kontrolálni vagy irányitani..ha valamit merek szolni, sir, hogy ot csak bántom, és én ezeket nem érthetem, bezzeg, ha majd nem lesz, bezzeg, ha majd idosebb lesz....stb. stb.)

na, mi leredukáltuk a találkozásokat, évente egyszer megyunk és o is egyszer jon. max. 1 hét. tobbi idoben skype és telefon. kozos nyaralás kizárva, amikor egyutt vagyunk száj befog és nyelunk.

Kérdező, pontosan azt erősíted meg, amit Andizsuzsi írt (meg jómagam.) Mindig ilyenek voltak a szüleid, csak most már nincs szükséged a segítségükre - nem a korukhoz van ennek köze (meg az "ország katasztrofális állapotához" (??)). A közös nyaralás is csak úgy lett volna neked jó, ahogy te akarod - vagyis nem róluk szólt, nem nekik akartál örömet okozni. Gondolom, kellett az ingyen bébiszitter nyaralás alatt a szüleid személyében, és nem akartál ezen a nővéreddel osztozni.

Nem könnyű természetűek a szüleid, de te sem. Ne ringasd magad abban, hogy te milyen jót akarsz, csak ők nem fogadják el - messze nem erről szól a történet.

"Közös nyaralást próbáltunk, de nem igazán fogadták el. Akartunk velük mennyi (mi és ők) de erre Anyám közölte, hogy a nővéremék nélkül ő nem megy, mi pedig csak velük akartunk nyaralást"

Erről beszéltem. Egyszer próbáld meg úgy, ahogy ők akarják, ne úgy, ahogy te.

Nézd, kérdező, én megértelek. Te csak jót akarsz, és nem érted, hogy ők miért nem vevők rá.

Hát megpróbálom megmagyarázni. Hátha segítek vele. Ahogy olvastam a soraidat, bizony ismerős volt a helyzet. Akár a lányom is irhatta volna.

Én egy 60 éves anya, anyós és nagymama vagyok. Özvegy vagyok, egyedül élek, egy másik országban mint ahol a családom. Évente kétszer utazom hozzájuk, kb. egy hónapra, alig várom, hogy lássam őket.

De két hét után már baromira fáradt vagyok. És számolom a napokat. Hogy hazajöhessek.

Mert ők is olyanok mint ti. Úgy képzelik, hogy azzal tesznek jót, hogy az a kötelességük, hogy végeláthatatlan programokat szervezzenek, hogy menjünk színházba, kirándulni, bevásárlókörútra, étterembe, simogassunk kistigrist, szeretnének élményeket adni nekem, és nem, nem értik, hogy este hétkor inkább olvasnék a szobámban, minthogy fagylaltozni menjek. És rosszul esik nekik, ha azt mondom, köszönöm nem.

"Borzalmas, hogy sehogy sem tudunk nekik örömet okozni."

De, tudsz örömet okozni nekik, ha nem próbálod az örömszerzést a te szemszögedből nézni. Hanem az övékéből. Nekik az az öröm, ha együtt vannak veletek, az nem, ha ehhez különböző, nekik kényelmetlen programokban kell résztvenniük. Hagyd békén őket. Ha otthon érzik jól magukat, ne akarj rájuk kényszeríteni olyan dolgokat, amit nem kívánnak. Attól nem lesznek boldogok. Csak rosszabbul érzik magukat.

Az ajándék téma is ismerős. A gyerekeim nem értik, hogy nekem már nincs szükségem "maradandó ajándékok"-ra. Nekem ajándék egy kilo kávé, szerintük nem. Vicces volt, amikor tavasszal meghalt a telefonom, örültem neki, mert végre mondhattam egy olyan ajándékot, ami őket is kielégíti.

De itt azért felborul az, hogy ők akarnak nekem örömet szerezni, vagy én nekik.

Ne akard a szüleidet a saját képedre formálni. Fogadd el, hogy őket nem az teszi boldoggá, ami szerinted boldoggá kellene tennie őket.