Anyám utálja a páromat, mit tegyek?

#1 Nem igazán nevezném köldökzsinórnak. :) Anyámtól nem függök - a mi viszonyunk sem a legfényesebb, bár ez nem a kérdés része -, illetve perpill csak kényszerből, a rokonaim, családom viszont fontos. Én valahol azt tartom követendő családmodellnek, ahol a külön élő "kiscsaládok" össze tudnak jönni ünnepekre vagy egyéb alkalmakra, és tartják a kapcsolatot. Ennek pedig az is része, hogy ismerjék és elfogadják azt a férfit, akivel a jövőmet tervezem.

#2 Nem itt találkozunk, azzal nincs gond (bár kétségkívül könnyebb dolgom lenne, ha nem lenne "kitiltva", de ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni - illetve csak annyit, hogy költözünk külön, amint lehet). Viszont ez a gyűlölködés engem kikészít.

A korábbi barátaimat nem ismertettem össze anyámmal, mivel nem volt olyan viszonyunk sosem, nem voltam az a kamasz, aki anyuval tárgyalja ki a pasijait, egyetem alatt meg külön éltem, akkor meg nem is volt rá szükség.

#3 A terv nálunk is ez, a kifejezetten anyámmal való megismerkedést én sem erőltettem túlzottan. :) Itt a nagycsaládos dolog az más, azt fent már írtam, hogy nekem miért. Viszont egy ilyen mérgező viszony azt jelentené, hogy ha egyszer közös életbe kezdünk a párommal, akkor a saját családomtól elvágom magam teljesen.

Az idézetedben van igazság, ezt belátom és tudom is magamról, de itt nem is igazán a megfelelési kényszerről van szó, hanem arról, hogy szeretném valahogy összhangba hozni a "saját" és a "leendő" családomat. Ez tényleg ennyire furán hangzik? :)

#6 Ez az, amire nem kaptam választ konkrétan.

Hangzott el olyan, hogy hát hasonlít az apámra; olyan is, hogy neki nincs semmi baja; meg hogy simán nem szimpatikus. De a legkedvencebb érv mégiscsak az, hogy mert ő csak betolakodott ide, anyám életébe és otthonába, amihez nincs joga. És hogy párom nem teper eléggé, hogy jóban legyen vele, mert a rossz bemutatkozás után kutyakötelessége lett volna.

Mármint, anyám szerint.

#8 Mert gondolod, hogy én kedvesen bólogatva tűrtem, hogy úgy beszél a párommal és páromról, ahogy? Nem véletlen írtam le azt is, hogy több alkalommal próbáltam erről beszélni vele, ide már csak végső elkeseredésemben írok, hogy hátha valaki kívülről jobban látja a dolgot.

A páromat nem "kényszerítem". Igen, az én kedvemért jön, de ha azt mondta volna a fentiek miatt, hogy nem, azt is lenyeltem volna. Viszont ez is benne van valahol egy kapcsolatban, hogy bizonyos dolgokat megteszünk a másik kedvéért... nem?

A fentiek végén is írtam, hogy a családom többi részére pl. már nem is kíváncsi, de azt hiszem, ott rosszul fogalmaztam: nem kényszeríteni akarom, ott engem az bánt nagyon, hogy azért alakult így, ahogy anyám is reagált, mert hasonlótól fél. Lenyeltem, hogy nem, csak az indok fáj.

Természetesen anyám hülyeségeire nem fogom emlékeztetni, pont elég, hogy én rágom a kefét miatta, nem kell még neki is...

Viszont ez a "nem állok ki magamért" dolog nem feltétlen jelenti azt, hogy én itthon akarok csücsülni 40 évesen vénlányként is. Csak éppen egy picike lakásban picike élettéren összezárva élünk, én meg nem tudok máról holnapra lelépni, bármennyire is az lenne a legjobb megoldás, amit itt már többen javasoltak. Most képzeld el, hogy elküldöm a halál f.ára, amiért ilyen. Aztán ebben a (mostaninál is méginkább) mérgező légkörben kell éldegélni...

Ezért keresem az arany középutat. Vagy a megfelelő érvet, amivel kicsit észrevenné magát. Vagy a nagyfejszét... :D Bármit.

Köszönöm az eddigi válaszokat is mindenkinek!