Jogos-e, hogy csalódott és szomorú vagyok?

Elmesélem a történetem, előre is köszönöm, ha valaki elolvassa. (Válaszolni csak holnap este fogok tudni.)

Van egy párom, jelenleg 3 éve vagyunk együtt. Én 19 éves vagyok, ő 21. Mindketten tanulunk, a szüleinkkel élünk.

Nos, mint tudjuk, ma van a Rammstein-koncert, itt, Pesten. Karácsonyra édesapámtól megkaptuk a jegyeket, amiket kinéztük magunknak. Kérésemre ülő jegyek, a piros kategóriából, közvetlen a színpad mellől. (Sajnos nagyon alacsony vagyok, így nem állhatnék, nem látnék semmit.) Nagyon örültünk, amikor végre kézhez vehettük, kicsivel karácsony előtt... aztán a párom édesanyja felhívta az édesapámat, hogy megmondja, hogy ők megvették a fiúknak ajándéknak az kiemelt állóra a jegyet, és mi ne vegyük meg. Már mindegy volt...

Karácsony után döntésre került a sor, és ő úgy gondolta, hogy inkább előre áll a haverjaival-unokatesóival, mert oda együtt mentek. Pedig az előtt annyira áradozott arról, hogy milyen jó lesz velem megosztania egy ekkora élményt... (A Rammstein mindkettőnk kedvenc zenekara. Én azóta nem is vagyok képes hallgatni.)

Az életünk ezen kívül rendben van. Apróbb összezördülések vannak, én néha túl érzékeny vagyok (főleg 'ünnepnapokon'), ő pedig néha elég bunkó velem, de ez még belefér... én kielégítőnek találom a kapcsolatunkat, és szeretem, csak ez annyira rosszul esett... és ő nem érti, hogy én miért nem fogadom el ezt, hogy ő előre megy. Persze, nem akadékoskodtam, hogy márpedig ülj velem, csak akkor is, rosszul esik... A jegyeket eladtam, mert nem tehettem mást. Mehettem volna barátnővel is, de nem tartottam igazinak. Hiszen vele mentem volna, így már nem lettem volna képes úgy élvezni, ahogy vele élveztem volna. Tehát itthon maradtam, és nagyon szomorú vagyok... az a kérdés, hogy jogom van-e szomorúnak lenni?