Ugyanúgy viselkedek, mint anyum anno, pedig kicsit se akarok rá hasonlítani. Miért van ez?

szeretem anyumat, felnevelt engem és a kisebb tesóim, de sosem volt jó anya. mielőtt születtem egyetemre akart menni, miattam nem tudott és később mikor elkeseredett volt a házassága(miattam ment apához is), az élete miatt akkor a fejemhez vágta, hogy én tehetek róla. szóval velem sosem volt az a gondoskodó anya, amit tudtam egyedül csináltam, mindenhova egyedül mentem, ahova csak tudtam(ovi, orvos), sosem mondta hogy szeret, de tényleg. viszont verést azt jó sokszor kaptam, sokszor igazságtalanul. leginkább úgy nőttem fel hogy a magam ura vagyok, mindegy mi van otthon, máshol lehetek önmagam, mióta az eszemet tudom. anyum labilis volt, hisztis, vádló, fenyegető, de egyedül nem akart élni. miután elvált(12 lehettem) párkeresésbe kezdett, akkor én lettem a "legjobb barátja". minden kapcsolatát végig aszisztáltam, minden pasiját ismertem(csak bemutatni hozta őket el, tehát azért nem k*rva volt vagy ilyesmi, mert ő minden kapcsolatot komolynak vett), szinte részese voltam a kapcsolatainak. elég koraérett típus voltam értelmileg(szomszéd idős nénikkel töltöttem a napjaim miután tudtam járni, sokat tanultam tőlük). persze minden kapcsolata tönkrement, sorra ugyanazokkal a hibákkal üldözött el mindenkit:ragaszkodás, közben pedig kikészítés. mikor valami véget ért én gondokoskodtam róla, olyankor gépisesen megcisnálta körülötünk, amit kellett, de semmi más. mindennek részese voltam, sokszor helyette voltam felnőtt. ennek 18 éves koromra lett vége, már ő is felnőttebb, van egy párja aki "kézben tartja", nekem is van egy csodálatos párom, akivel együtt élek, anyumtól külön. egyetemre járok, oda, ahova anyum anno akart(amúgy nekem is ez az álmom).persze azóta is én vagyok a lelki támasz, a hátvéd ha rossz a kedve, összeveszett a párjával, ha segítség kell, stb.

azért írtam le mindezt, mert nem akarok olyan ember lenni mint ő, mégis azt veszem észre, hogy sorra ugyanúgy viselkedek, önkéntelenül. lassan tönkreteszem a párommal a kapcsolatom, pedig imádom és ő is engem. ugyanaz a ragaszkodás és kikészítés. anyum mindig mindennel elégedetlen volt(akár pár, akár gyerekei, munka, minden), engem ugyanez üldöz minden nap.a párom gyakran mondja, hogy olyan vagy mint anyud és én is egyre többször fedezem fel, hogy a gesztusaink, minden tettünk annyira hasonló. sajnos sok-sok negatív. sorra követem el azokat a hibákat, pedig nem akarom.

mit tehetnék, hogy ne legyek olyan? hiába figyelek mindig megtörténik. gyűlöltem a gyerekkorom anya miatt, most azt érzem, hogy ez is azért van, hogy az életben is minden tönkremegy. már arra is gondoltam, hogy pszichológushoz megyek. elhagyni nem hagyhatom, nélkülem nem megy neki(még az egyetemi városba is utánam költözött). miért van ez?

elnézést, hogy hosszú lett

20/L