Nem akarok tovább élni, mit csináljak, kihez forduljak segítségért?
Úgy érzem, hogy az életem egy romhalmaz, utálom magamat és az életemet. A szüleimmel se jó a kapcsolatom, van egy értelmi fogyatékos testvérem, anyámék mindig is vele foglalkoztak többet, tőlem meg csak elvárni tudtak mindent, a testvérem meg többször megtámadott, megvert, megharapott ok nélkül is, mégis sokszor nekem kellett egyedül vigyáznom meg figyelnem rá, és akkor anyámék arra hivatkoznak, hogy érzi hogy utálom őt, ezért támad meg engem és bánt meg én biztos szégyenlem őt...
Az iskolában is én voltam a lány akinek az a bolond testvére van, egész életemben csak bántottak, kiközösítettek, piszkáltak és soha nem védett meg senki, soha nem segített senki rajtam, csak azzal nyugtatgattak, hogy irigyek mert én jó tanuló vagyok (4-esnél rosszabb jegyet sose kaptam).
Aztán továbbtanultam, egyetemre mentem, már majdnem le is diplomáztam, csak a szakdogámmal haladtam lassan, ezért anyámék állandóan azzal b_szogattak, hogy én otthon vagyok, húzzak el dolgozni, ők nem szálloda. Pedig ösztöndíjas voltam és mindig felajánlottam, hogy adok haza pénzt, de nem fogadták el. Ebből elegem lett és összeköltöztem a barátommal, akivel már 6 éve együtt vagyunk.
Szüneteltettem a sulit, hogy elmegyek dolgozni, találtam is munkát, az elején minden jó volt, de megint kezdődtek a bajok, mert én gyámoltalan vagyok, sokáig tűrök, nem védem meg magamat, elhitették velem, hogy a barátaim, utána hátba támadtak, csak azért hogy ők előrébb jussanak, elkezdtek rólam terjeszteni mindent, sőt felmondással fenyegetőztek, ha engem nem rúgnak ki.
Eközben anyámék állandóan a sulival nyaggattak, hogy én nem fogom megcsinálni, nem fog sikerülni, kirúgnak, akárkivel ismerőssel, rokonnal találkoztunk, ők indig büszkén beszéltek a gyerekükről, ha az továbbtanult, de az én szüleim csak szidni tudtak, hogy hát nem biztos, hogy nekem meg lesz a suli, mert nem csinálom.
A munkahelyemről végül elküldtek, ami hatalmas érvágás volt a számomra. De úgy voltam vele, hogy tettem félre bőven pénzt, ki tudom fizetni az albérletet a barátommal, akkor folytatom a szakdogaírást és megcsinálom a sulit, erre anyámék meg voltak rettenve, hogy de azért ugye közben keresek-e munkát...
A barátommal is veszekszünk, mert elvárja, hogy dolgozzak is és a házimunkában sem segít, pedig nem kérek sokat, de neki se jó sose semmi.
Ma egy rokonom esküvőjén voltunk, és katasztrófával végződött. Anyámék persze huszadjára is elmondták mindenkinek, hogy nem csinálom a sulit, mi lesz így velem, meg jaj esküvő, nekik nem fontos az hogy én feleség legyek (ők amúgy házasok), csak legyen már unoka, mikor lesz már unokája, hát nem akarnak ők idős nagyszülők lenni, pedig nekem fontos a házasság... Mondtam, hogy majd miután feleségül vettek, erre beszól a barátom, hogy az még nem most lesz... Meg megittam egy pohár vörösbort és elkezdtem vigyorogni, erre azt mondja, hogy ne igyál többet mert hülye leszel... Amikor viccből azt mondtam hogy hozhattunk volna ételhordót, mert volt bőven étel, akkor is azt mondta nekem, hogy ne legyek már ennyire csöves... Meg a manikűrömre is beszóltak, amivel egy csomót kínlódtam, hogy tán rávertem kalapáccsal, hogy a gyűrűs ujjam más színű, mint a többi körmöm... Na itt elegem lett és sírva elvonultam. Na é akkor a barátom meg anyám is megkerestek, hogy ne hisztizzek már, mi bajom van, de már üvöltöttem, olyan ideges voltam, mert hiába mondtam el, hogy mi a baj, mintha meg se hallották volna, csak azt hajtották, hogy én nem vagyok normális, nincs mellettem senki, mert elviselhetetlen vagyok, 100 ember mondja, hogy velem van a baj és nem fogom fel, de amikor rákérdezek, hogy mi a baj velem, hát csak annyit mondanak, hogy nézzek már magamba, klinikai eset vagyok, egy semmirevaló... Olyan ideges voltam már, hogy fizikailag fájt, aztán persze mindenki kérdezgette, hogy mi a baj, miért sírok, úgyhogy inkább el is vonultam egy sötét zugba, majd hazajöttünk...
Itthon a barátom meg csak annyit mondott, hogy fürödjek meg és feküdjek le, ő elmegy kocsmázni a haverjaival, mert én kikészítettem őt és elb_sztam a buliját...
Úgyhogy most bevettem egy halom nyugtatót, de legszívesebben megölném magam és akkor boldog lehet mindenki, hogy egy ilyen szerencsétlennel kevesebb van a világon... Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, köszönöm annak, aki végigolvasta.
válasza:Szerintem azt a tényt lenne érdemes egyszer igazán helyre tenned fejben, és elfogadnod és kiindulási alapul venned, hogy a saját gondolkozásod, viselkedésed és dolgokhoz való hozzáállásod terén van mozgástered, és egyben felelősséged, másokén pedig alapvetően nem tudsz változtatni, függetlenül attól, hogy családtagodról, a párodról, a kollégáidról vagy bárki másról van szó.
Problémás, feszült helyzetek kapcsán próbálhatsz velük kommunikálni, lehetőleg nyugodt hangnemben, megpróbálni az értelmükre hatni, elmondhatod, hogy belőled milyen érzéseket vált ki a viselkedésük, stb., de azt fontos tudnod, hogy sem a személyiségüket, sem a viselkedésüket nem tudod megváltoztatni, mint ahogyan - szerintem ezt te is könnyen belátod - mások sem a tiédet.
Ebből elég logikusan következik, hogy ha a lehető legkevesebb súrlódást, feszültséget és konfliktust akarod az emberi kapcsolataidban, akkor annyi a lehetőséged, illetve azt érdemes megtanulnod a saját lelki békéd érdekében, hogy TE hogyan tudod a lehető legügyesebben kezelni azokat a helyzeteket, amiken jelenleg időnként kiborulsz, ha betelik a pohár.
Azt is jó, ha tudod, hogy az emberek többsége addig folytatja ezeket az érzelmi játszmákat a maga kis beszólásaival, vagy akár a másik folyamatos szekírozásával, amíg azt tapasztalja, hogy a másikra ez komolyabb hatással van, érzelmileg megviseli, kibillenti a saját egyensúlyából, magyarul eléri a célját azzal, hogy kisebb-nagyobb mértékben kontrollt tud gyakorolni ezzel az élete felett, manipulálni tudja a viselkedését, döntéseit stb. a saját érdekeinek megfelelően, vagy adott esetben rombolni tudja a másik egészséges önbizalmát, önbecsülését sokszor olyan tudatalatti motivációból, amivel saját maga sincsen tisztában.
Ha azt látják, hogy te nyugodtan, higgadtan reagálsz ezekre a beszólásokra, netalán tudod humorral kezelni, vagy adott esetben ráadásul ügyesen vissza tudod nekik dobni a labdát, akkor előbb-utóbb visszavesznek, vagy leszállnak rólad, mert ha nem találnak rajtad fogást, akkor nincs értelme az egésznek.
Előbb utóbb még akár azt is el tudod érni, hogy ők váljanak nevetségessé a viselkedésük miatt, ők járassák le magukat mások előtt vele, de ehhez már tényleg nagyobb rutin, gyors észjárás és humorérzék szükségeltetik az ilyen helyzetekben tanúsított önkontrollon túl, szóval ez már haladóknak való tananyag. :-))
Nálad tegnap a manikűrödre tett megjegyzés nyilván az utolsó csepp volt a pohárban, nem azon borultál ki, hanem már tele voltál felszültséggel az előzmények miatt, és ott szakadt el a cérna.
Nem csak a saját lelki békéd, jó közérzeted miatt érdemes megtanulnod, hogy hogyan ne juss el idáig, hanem azért is, mert aki egy ilyen helyzetet lát az idáig vezető előzmények nélkül, az esetleg tényleg többé-kevésbé érthetően rácsodálkozik, hogy felnőtt nő létedre hogy tudsz egy ilyen súlyú és jelentőségű dolog miatt sírni és elvonulni, és úgy kiborulni, hogy adott esetben idő előtt kelljen egy esküvőről távozni. (Bár azért kellő élettapasztalattal igazából lehet sejteni, hogy nem ez a valós ok ilyenkor.)
És ezt légy szíves, tényleg ne kritikának vedd, csak egy jó szándékú tanácsnak, egyfajta más nézőpontnak valakitől, aki a kora miatt valamivel nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, saját maga is keresztülment hasonló dolgokon, és idővel megtanulta őket egyre kevesebb indulattal és frusztrációval, és egyre nagyobb türelemmel és elfogadással kezelni. (Már csak azért se kritikának vedd, mert nyilván nem abban az idegállapotban írom ezt, amiben te tegnap az esküvő voltál, miután a rokonok előtt osztotta a kedves család neked az ívet a maga módján).
Akárhogy alakul a kapcsolatod a barátoddal és a szüleiddel, arra szerintem mindenképpen érdemes törekedned, hogy amellett, hogy megírod a szakdolgozatodat, lehetőleg minél előbb legyen újra munkád, azért is, hogy teljesen független legyél tőlük anyagilag, mert ellenkező esetben kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetsz, amikor lényegében azért nem tudsz teljesen kiállni saját magad mellett, ha igazságtalanul kritizálnak, mert tudod, hogy valami módon (minimum anyagilag) a segítségükre szorulsz, ami egyfajta függő viszony.
Soha nem fogsz tudni úgy élni, hogy mindenki más veled kapcsolatos elképzeléseinek, kimondott vagy ki nem mondott elvárásainak megfelelj. De ha netalán tudnál is, akarnál?
Akarnád azt az életet élni, amit mások jónak tartanak számodra, (többek között akkor szülni, amikor a kedves szüleid unokát akarnak, ahelyett, hogy akkor születne gyereked, ha és amikor te úgy érzed, hogy itt az ideje az életedben és vágynál rá, úgy nevelni majd, ahogy szerintük helyes, a saját otthonodat úgy berendezni, ahogy szerintük praktikus és ízléses, arra költeni a keresetedet, amire szerintük célszerű és érdemes, stb.), vagy a saját vágyaid, céljaid fontosak a számodra?
Ha ez utóbbi, akkor érdemes annyira helyrebillentened magadat lelkileg, pszichésen, hogy a saját céljaidra és megoldandó feladataidra tudj koncentrálni bizonyos életterületeken, azokon tudj kellő kitartással dolgozni, és ha ezzel jó irányba haladsz, akkor igen valószínű, vagy szinte törvényszerű, hogy mások lehúzó kritikája is kevésbé fog kiakasztani, mintha te magad sem lennél elégedett azzal, ahogy az életed éppen alakul.
Biztos, hogy egy jó pszichológus is sokat tudna neked segíteni, ha erre nyitott vagy, de ha ezt pl. anyagi okokból nem engedheted meg, akkor is tegyél meg mindent saját magadért, amit csak tőled telik.
Van egy csomó olyan dolog, ami segíthet támogatni a pszichés megküzdő képességet, többek között a rendszeres intenzív testmozgás, a jóga, a meditáció, bármi olyan hobbi, ami neked örömet szerez és kikapcsol, kirándulás a természetben stb., és létezik egy csomó "önsegítő" könyv, ami tényleg kézzelfogható, gyakorlatias tanácsokkal szolgálhat nehezebb élethelyzetekre.
A legfontosabb szerintem az, hogy te döntsd el, hogy megteszel mindent saját magadért, amit csak az adott helyzetben tudsz.
válasza:Le a kalappal előtted. Halványan tudom csak elképzelni min mehettél keresztül az eddigi életed során, de azt kell mondjam, hogy ennyi bántás után a legtöbb ember totálisan becsavarodott volna. Te egy nagyon erős lány vagy, komolyan.
A szüleidet is megértem olyan szinten, hogy beteg gyereket nevelni iszonyatos teher lehet, sőt, szerintem tönkretette az egész életüket a tesód (bocs). És a felgyülemlett rengeteg feszültséget rajtad vezették le (amit elítélek). Szóval valójában nem veled van bajuk, a háttérből kiérezni, hogy jót akarnak neked, végezd el a sulit, legyél feleség, stb., hogy megnyugodhassanak felőled: a te életed legalább egyenesben van.
A barátod viszont egy bunkó, az ő viselkedésén nincs mit szépíteni. Ha nem tudsz megélni egyenlőre egyedül, én szemét módon, de kihasználnám. Addig vele lennék míg befejezem a sulit, hogy feleződjön a rezsi és hasonlók, aztán viszlát.
Azon is próbálj meg dolgozni, hogy ne legyél totálisan elfogadó és elnyomott, először csak pici dolgokban mondj nemet, aztán ha megy, akkor egyre jobban állj a sarkadra. Mert hidd el, itt ha valakivel baj van, az biztosan nem te vagy.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!