Lehet, hogy már túl hosszú az örökké?

Én azt látom (persze ez nem azt jelenti hogy így is van) hogy azoknál a pároknál nagyobb a válás aránya kiknek a szüleik is elváltak. Lehet nem látták milyen egy házasság.

Az én családomban eddig nem volt válás, egyetemen találkoztam ilyen "csonka" családban felnőtt emberekkel először, sokuk képtelen a kompromisszumra mondjuk ez lehet társadalmi hiba is, de szerintem ez az ami szükséges egy hosszú kapcsolathoz.

Jelenleg 12 éve vagyunk együtt a férjemmel és eszünkbe se jutott még szétmenni...

Szerintem a felgyorsult fogyasztói társadalom miatt is van ez.

A régi gépet sem javítjuk meg, kidobjuk, veszünk újat...

És a problémákat nehezebb megoldani, mint lelépni. Nem beszélgetnek egymással az emberek, önzőek, nem akarnak alkalmazkodni, fogadják el olyannak, amilyen. Pedig egy jó házassághoz kell az alkalmazkodás és tolerancia is. De legfőképp a kommunikáció. És ez nem megy sokaknak. Kifejezni, elmondani, ha valami gondjuk van, valami nem stimmel.

Én 21 évesen jöttem össze a férjemmel, idén ünnepeljük a 10 éves évfordulót, és kifejezetten jó a kapcsolatunk. A 2 éves kisfiunk is nagyon kiegyensúlyozott, még nem hallott minket veszekedni.

A nagyimek 45 evig eltek boldogan egyutt, a szuleim 34 eve, a tesomek 8 eve, en meg mar a masodik hazassagomban vagyok, es biztos lesz harmadik is:-)Ez nem csak neveltetes kerdese, hanem habituse, ki es mennyire vagyik a valtozatossagra illetve van akik kesobb talaljak meg a hozzajuk megfelelo embert:-))

Szerintem a valas nem feltetlenul drama, ezerszer inkabb ez mint egyutt maradni a gyerek, es anyagiak miatt tarsas maganyban eveken at:-)))

Ha már ez a párhuzam, nektek még soha nem mondták valamire, hogy jobban megéri újat venni, mint a régit javítgatni?

Szerintem simán nem vagyunk monogámok. Nekem a monogámia nem azt jelenti, hogy egy emberrel vagyok, aztán szakítok, aztán megint egy emberrel... szerintem a monogámia az, mint egyes állatoknál: ha meghal a párja, akit választott, akkor egyedül marad.

Én ezt úgy gondolom, hogy az ember egy életen át fejlődik. Nem maradunk ugyanazok az emberek, változunk. Ha egy párkapcsolat jó, akkor a felek együtt képesek fejlődni, és nem gátolják, hanem kiteljesítik egymást. Sajnos azonban ez ritka. Van, hogy visszatartjuk egymást, hiába nem ez a célunk.

És ahogy előttem is írták, az ember alapvetően nem monogám. A monogám állatok valóban egy életre választanak párt, és ha az pl. elpusztul, akkor sem keresnek helyette másikat. Az ember azonban a lehető legritkább esetben marad meg élete legelső parnere, szerelme mellett.

Nálunk szerintem éppen a szerelem az, ami mindent összezavar. Tudósok szerint átlagosan két évig tart, mégis vannak esetek, amikor tizenévek után sem múlik el. (Főleg beteljesületlen szerelmek esetében... Vajon miért...?) Amíg a szerelem tart, addig valóban monogámok vagyunk, nem érdekel bennünket senki más, és a párunkra is szörnyen féltékenyek vagyunk. Azonban a monogámia belső késztetése csupán addig tart, ameddig a szerelem érzése... Az, hogy a szerelem elmúltával is kizárólag a párunk mellett maradunk, és fenntartjuk a hűséget, az már teljes mértékben a saját döntésünk.

Én éppen ezért nem ítélkezem senki felett. Van, aki számára a család biztonsága, és a párja iránt érzett szeretet és kötődés elegendő. Van, aki azonban képtelen ellenállni a szerelem érzésének később is. (Ami egyébként nem a mi döntésünk, hogy mikor és kibe szeretünk bele, bár sokan szeretnék így beállítani... És jól elítélik azt, aki nem a legpraktikusabb időben nem a legpraktikusabb személybe szeret bele... Pedig az érzelmeinkért nem mi felelünk. Csupán a tetteinkért, hogy mihez kezdünk vele.)

Szerintem sokkal inkább egy válás, mint egy életen át úgy élni, hogy semmi sem jó... De persze azokat is sokra tartom, akik valóban képesek hűségesek maradni egy életen át. (És valóban boldogok így.)