Azokat kérdezem, akiknek az egyik szülőjüknek valamilyen súlyosabb betegsége lett, vagy lerokkant, hogyan hat ki ez a család életére?

Jelen. Az én szüleim régen, 20 éve elváltak, anyukám azóta a párjával él. Tüdőrákos lett, fél tüdővel él, szerencsére tudott még utána dolgozni, csak lassabban és kevesebb pénzért.

Viszont elkezdett (folytatta) inni, ennek eredménye az lett, hogy eltünedezett napokra, összeverték, elesett, elütötte autó. Kétszer intenzív, baleseti sebészet, traumatológia, stoke-ok tömkelege, a koponyája fele gyakorlatilag hiányzik, mert onnan kellett csontot kivenni, tehát van egy nagy "kráter" a koponyacsontban...

Tolószék. Most kapott valami szerkezetet, amivel könnyebben tud járni --> kb. 4-5 perc alatt ki tud menni a szobából a 4 méterre lévő konyhába. Mi ott lakunk közel a férjemmel, mi visszük sétálni a kutyát, ha nincs otthon a párja, én fektetem, melegítjük a kajáját, vagy intézzük a szendvicset, segítünk wc-re menni stb. Az "esze" megmaradt, teljesen tudatánál van, ül a gép előtt és játszik, de mi pl. nem merünk elmenni hosszabb távra, nehogy valami baj legyen, mert ha elesik, nem tud felállni stb. Mivel mindezt magának köszönheti és az alkoholizmusának, hihetetlen dühöt érzek iránta, nem tudom már tisztelni, csúnyán is beszélek vele, ha rossz napom van. De nem merem igazán elmondani a véleményem, mert akkor sír, és félek, hogy begyógyszerezi magát, ennek eredményeképpen csak gyülemlik bennem a sok harag, amit a férjemen vezetek le, vele meg türelmetlen és bunkó vagyok.

nem tett túl jót az életemnek, megkeményített, nem hat me a sírása, nem érdekel, megyek, segítek, mert az anyám. Ennyi. Szeretem, de nem tisztelem azt hiszem. Miért kéne?

Tudnék még mesélni, de azt hiszem egyelőre elég ennyi :(

Anyának volt ízületi gyulladása, majd kialakult az SLE (lupus) is.

Apa nagyon jól viselte, ápolta, ami terhet tudott, levett a válláról, segítette, és mikor már felkelni is alig volt ereje, akkor betétet cserélt, segített neki zuhanyozni, WC-re vitte (anya nem tűrte meg a pelenkát, de soha nem is ment semmi az ágyba).

És szerette, láttam rajta, a gesztusain, csókjaiból, az érintéséből.

Mikor anya kórházba került, mert annyira súlyosbodott az állapota, a naptárba irkálta, nagy betűkkel, ha volt javulás. Mindig reménykedett, hogy meggyógyul, noha anya megmondta neki, hogy fogadja el, ő nemsoká meg fog halni (ápolónőként pontosan tudta a betegsége lefolyását).

Én nem nagyon vettem észre semmit, csak, hogy nem tudja kinyújtani az ujjait, és amikor próbáltam (kisgyerekként, naná), akkor szólt, hogy fáj. De hagyta egy darabig.

Sokat nevetett, de a betegságát nem hozta szóba, nem akart vele terhelni 10-11 évesen. És nem engedte soha, hogy bevigyenek hozzá, nem akarta, hogy ilyen emlékem legyen róla.

Soha nem titkoltam, bárki kérdezte, megmondtam, mi a helyzet. Nem szégyelleni való, és aki beszólt, amiért nem dolgozik, meg "fogyatékos", így, hát előfordult, hogy első lendületből szájon vágtam (11 évesen, és nálam nagyobb volt a srác meg erősebb).

Áh, már én sem ismertem a nagyszüleimet anyai ágról, mama jóval, papa pedig közvetlenül a születésem előtt halt meg.

Múlt időben írok, mert anya a 13 szülinapom után nemsokkal belehalt a lupusba (én meg félek, mert örökölhető).

26L