Megváltozik valaha a barátnőm gondolkodása a gyerek vállalásról?

Megváltozhat akármikor. Én még a terhességem alatt is sokat agonizáltam, hogy mi lesz, ha nem fogom tudni szeretni a gyerekem. A férjem nagyon akart gyereket, én kevésbé. Én is féltem sok mindentől. A férjemnek szülésfóbiája volt, közölte, hogy sose lenne bent a szülésnél, mondtam hogy ki is zavarnám, ha be merné tenni a lábát. De attól féltem, hogy majd undorodik tőlem terhesen, mert a terhességről és szülésről nem szeretett beszélgetni, annak ellenére, hogy nagyon vágyott gyerekre. Én féltem, mi lesz ha a kutyáim nem fogadják el a babát, annyira imádtam és imádom a kutyáimat, nem akartam őket kockára tenni. Családtagjaim közül sokat nem szerettem volna viszontlátni a gyerekben, ez is aggasztott. Plusz hab a tortán, hogy bár 20 évesen még 10 gyereket akartam (mert olvastam egy hívő könyvet, ahol 10 testvér nagy boldogságban élt), 30 éves koromra már nem volt türelmem a gyerekekhez, a hátamon felállt a szőr a nyávogásuktól, neveletlenségüktől. A kisbabák túl csupaszok voltak egy helyes kutyakölyökhöz képest. Enyhe undornál többet nem éreztem volna, ha kézbe kellett volna fognom egy újszülöttet, akik amúgyis rondák.

No ezek után így nézett ki a történet:

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok 35 évesen, azonnal éreztem, hogy csoda történik a testemben. Volt egy könyvünk, amiben napról napra fotóval illusztrálták, éppen hogy néz ki a magzat. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy egy ember formálódik bennem. Rögtön a terhességem elején sokkal nőiesebbé váltam, és ahogy gömbölyödtem, a férjem annál jobban lelkesedett a gömbölyödő formáimért. Minden érdekelte, ami a terhességgel kapcsolatos. Azonnal azt a békességet éreztem, miközben a kutyáim buksi fejét nyugtattam az ölemben, hogy ez így van jól és minden rendben lesz. Voltak persze időnként kételyeim, rögtön az elején sokkot kaptam, amikor elolvastam a kos jellemzését, mert kiszámoltam, hogy kos lesz a babánk. De aztán mégis minden olyan szép volt. Olyan szép volt várni Őt. Új célt nyert az élet. Amikor túljutottunk a kritikus 3 hónapon, azonnal vettem neki egy csomó babaruhát. Nem tudtam, mit szeretnék igazán, fiút vagy lányt, mert igazából ugye nem is akartam gyereket, de amikor kiderült, hogy lány, kicsit elsirattam a kisfiamat. Utána viszont úgy megszoktam, hogy lány, hogy nagyon kétségbeestem volna, ha kiderül, hogy mégis fiú. Elmentünk mindenféle genetikai ultrahangra, de a másodikra már nem voltam hajlandó elmenni, mert apránként rájöttem, hogy végülis az egész arról szól, hogy ha beteg a gyerek, ne legyen a társadalom terhére, öljük meg még születése előtt. De én láttam a 3 hónapos ultrahangon, hogy már meg volt mindene: keze, lába, nagy buksi feje. Komplett kis emberke. Nekem aztán 18 hetesen mondhatták volna, hogy vetessem el, mert beteg. Persze nem jó, hogy beteg, de nem mindegy most már??? Él, létezik, nem lehet visszacsinálni, attól mert még a hasamban van, nem kevésbé élőlény, mintha már megszületett volna. Ilyesféle érzéseim voltak. Amúgy nem szerettem őt igazán. Egy kis idegen volt, akinek a jötte izgalommal és örömmel töltött el, de nem szerettem. Talán akkor éreztem iránta először szeretetet, amikor az első mozgások után 1 hétig nem éreztem mozogni. Utánanéztem és kiderült, hogy akár hetekig is lehet úgy halott a baba az anya hasában, hogy vérmérgezést kapna, tehát nem lesz jele, és ekkor éreztem először, hogy már nem akarok néküle élni. Hogy iszonyúan hiányozna az a finom kis érintés a hasfalamon. Amikor újra éreztem, sírtam örömömben. A szülésem előtt viszont volt egy befelé fordulás, amikor nagyon negatív érzéseket tápláltam felé. Annyira féltettem a kutyákat, hogy szívem szerint visszacsináltam volna az egészet. Aztán 1 hét depresszió után én vetettem véget ennek az egész negatív gondolkozásnak. Tisztába tettem magamban, hogy ez a kislány nem tehet semmiről, bárhogy alakul is majd. Nem ő akarta ezt az életet. Egyébként megfigyeltem, valahányszor ilyen negatívan gondolkoztam róla, csöndben visszavonult és napokig nem mozdult a hasamban, vagy csak nagyon keveset. Borzasztó érzés volt, mert valamilyen formában megérezte az ellenséges hangulatot. Bántott nagyon, mert sok kutya végzi menhelyen gyerekszületés miatt és nem tudtam nem kivetíteni az emiatti ellenérzéseimet a gyerekemre. De ennek véget vetettem, mert egyszerűen elmondtam magamnak, hogy őmiatta egy kutya se fog menhelyre jutni és kész. Onnan kezdve minden rendben volt, nagy örömmel vártam őt. De hogy milyen szerelem lesz, arra nem voltam felkészülve. Én, aki macskanyávogásnak hallottam minden gyereksírást, gyönyörűnek hallottam, amikor a születése után felsírt. És soha, soha nem láttam őt csúnyának. Kis manószerű újszülött arca volt, hatalmas szemekkel, de annyira elképesztően aranyos volt!!! Őrületes szerelmet éreztem, pedig az elején csak néhány puszira adták oda. Belenézett a szemembe és tudtam, hogy végem van, örökre ANYA lettem. Másnap kaptam meg őt és hiába voltam császáros, csak akkor adtam be ezek után a csecsemősökhöz, ha kötelező volt reggel és este 2-2 órára. A kutyakölyöknek is azonnal az anyjánál a helye, nem tehet arról az a pici baba, hogy műtétem volt. Örökre ANYA lettem. Megrémültünk mindketten attól a változástól, amit Ő hozott az életünkbe. Férjem mondta ki, de ugyanúgy éreztem: mi most már nem létezünk Nélküle. Sose hagytam sírni. Sose tettük másik szobába. Ott alszik mellettünk a kiságyban szorosan az ágyunkhoz tolva, mert így érezzük természetesnek, pedig már 1 éves. Nem tudom neked részletezni, mennyire szeretem. Nem is lehet ezt elmondani. Minden gondolatom Ő. És minden nap boldog vagyok, amiért átélhetem, milyen anyának lenni. Hidd el, nálam nagyobb gyerekellenest nem találhattál volna. Egyébként ugyanezt mesélte el egy ismerősöm, amikor annakidején mondtam neki, hogy nem akarok gyereket, mert nem szeretem őket. Azt mondta, rühellte a gyerekeket. Amikor terhes lett, úgy sajnálták a babáját, te jó ég, mi lesz ha megszületik egy ilyen anyának. Aztán azt mondja, megszületett és nem adta volna senkinek. Imádja 20 éve rendületlenül. Néha az ember megkeményszik és hosszú út vár rá, hogy kiderüljön, igazából mire is vágyik. Hagyni kell időt. Vannak más történetek, vannak anyák, akik nem szeretik a gyereküket, olvasgattam már róla, mikor fordulhat ez elő. Egyik eset, ha az illetőnek nem volt anyja és senki nem is volt az életében anyaszerepben (akár egy férfi), ők állítólag nem tudják szeretni a saját gyereküket. A másik, ezt most olvastam, ha az anya nem kapja meg szülés után a gyerekét, hanem csak sok óra múlva, elindul egy gyászfolyamat benne, amitől szülés utáni depressziója lesz és ilyenkor is előfordul, hogy nem tudja szeretni, mert nem képes érezni. De erre én ellenpélda vagyok, mert szülés után 17 órával kaptam meg a babámat, mégse voltam egy percig se depressziós a szülés után, sőt, hatalmas örömet jelentett, amikor végre megkaptam őt. Olyan csoda, amit még most is alig tudok elhinni, hogy megtörtént velem.

21 vagyok, és a hátam közepére nem kívánok egy gyereket. Nem jövök ki velük, nem tartom őket aranyosnak. Sokak szerint beteges, de a terhességtől is konkrétan félek, hogy egy élő valami lenne a hasamban....

De még csak 21 vagyok, még nem érzem bajnak, hogy nincsenek bennem anyai ösztönök. Ráérek még ezzel, ha 10 év múlva se akarok, majd akkor azt mondom, hogy tényleg nem lesz.

Még nagyon fiatalok vagytok. Ha te nem akarsz mostanában gyereket, kár még ezen pörögni. :)

Én a helyedben keresnék egy testileg-lelkileg egészséges lányt.

Ez a lány eleve hendikepes, ráadásul még tönkre is vágta pár "hős anya" az ő horrorsztorijaikkal.