Ti hogy reagáltatok volna erre? Tényleg elvetettem a sulykot?

A férjem hétéves fia aranyos, kedves kisfiú, csak sajnos túlságosan követelőző és a pénz értékével sincs tisztában.

Állandó program, hogy akárhová megyünk, akárhol járunk, ő ha meglát valamit, ami tetszik neki, akkor azt meg akarja kapni. (Nem szeretné, akarja.)

Persze nem veszünk meg neki minden sz@rt, amit meglát, de ha nemet mondunk, akkor iszonyatos hisztiket vág le.

Egy bizonyos pontig tudjuk ezt kezelni, de tegnap már nagyon kiborított. Meglátott egy távirányítós helikoptert, azt hiszem 30ezer körül volt az ára. És elkezdte hogy márpedig ő azt akarja, méghozzá most azonnal. Mondtuk, hogy ez így nem fog menni, esetleg majd a szülinapjára megkaphatja, ami júniusban lesz.

Erre még jobban hisztizett, és azt mondta, hogy mi az, hogy ő nem kap semmit, amikor én kaptam egy csokor virágot a férjemtől. Erre már kezdett felforrni az agyvizem, de szép nyugodtan elmagyaráztam neki, hogy most van a házassági évfordulónk, azért kaptam, és egyébként is, az az egy cfsokor virág sokkal kevesebbe kerül, mint a helikopter. És én sem csak úgy kaptam, hanem azért, mert alkalom van. Majd ha olyan alkalom lesz, ő is fog kapni ajándékot.

És erre azt bírta mondani, hogy de nekünk kötelességünk mindent megvenni neki, amit akar, mert a szülők feladata ez, tehát az apjának ez kötelessége, és mivel én a felesége vagyok, így nekem is.

Na, eddig bírtam és itt elkapott a harci ideg ettől a dumától rendesen. Nem kiabáltam, igyekeztem higgadtan beszélni, de azért remegett a hangom az indulattól. Elmagyaráztam neki, hogy sem nekünk, sem az anyjának ugyan nem kötelességünk minden sz@rt összevásárolni, amit tényleg kötelező neki biztosítanunk, az az egészséges étel, megfelelő minőségű és mennyiségű ruha, meleg, kényelmes, biztonságos otthoni környezet, saját élettér, vitaminok, gyógyszerek ha beteg, illetve tanszerek és kiegészítők, amik az iskolában kellenek.

Ezen felül pedig bármit kap, az bizony ajándék és neki kötelessége lenne legalább megköszönni, de nyugodtan hálás is lehet érte.

Persze mondanom se kell, hogy este hazavittük, rá fél órára már jött a telefon az anyjától, hogy mégis mit képzelek én, hogy azt mondoma gyereknek, hogy nem kaphat meg mindent, amit akar, és mi az, hogy nekünk nem kötelességünk a felsoroltakon kívül mást venni neki. És hogy túl kemény voltam a gyerekkel, nem mondhattam volna ilyet neki.

Én továbbra sem érzem úgy, hogy ne lett volna igazam, vagy hogy túlreagáltam volna, de azért érdekel a ti véleményetek is. A sajátomnak se mondtam volna mást ilyen szituban. Mit gondoltok erről az egészről?