Vajon normális, hogy ezek ellenére iszonyúan magányosnak érzem magam?

Én is elég érzékeny, nehezen megnyíló típus vagyok. Régebben sokat stresszeltem, sokat kellett elviselnem.

Aztán valahogy olyan rossz volt.

Rájöttem, hogy valósággal belém égett a magány érzése de annyira, hogy volt egy külön magányos belső énem csak nekem és egy külső életem a külvilágnak.

Na ezt a kettőt kellett összeegyeztetni. Kell valaki, akiben bízol és akinek ki mered mondani a legnagyobb gondjaidat is. Miután megtanulsz beszélni erről valakivel, aki megért hidd el sokkal jobb lesz. Az ember magában tartja az ilyen dolgokat és nem akarja a párját fárasztani így aztán a sötét érzések nem múlnak el, mindig ott fognak ülni a lelkedben.

Mindenképp beszélned kell róla egyrészt, másrészt meg kell tanulnod együtt élni az egyedül léttel. Ez nem akkora kunszt. Nem kell tőle félni. Nem mindegy, hogy az ember magányos vagy csak egyedül álló. Ha a párodnak nem tudsz megnyílni akkor nem lehet elég közel a lelkedhez. Talán oda kéne engedned ha alkalmas rá.

Nem lehet, hogy egy kicsit félszeg, bizonytalan, önbizalom hiányos, határozatlan emberke vagy?

Nem félsz az egyedül álló anyákra nehezedő felelősségtől, a jövőtől meg attól, hogy egyedül magadra számíthatsz egyedül az élettel szemben? Nem vagy egy kicsit társfüggő?

Az önbizalom fejlesztés fontos dolog meg az, hogy jóban légy önmagaddal és a jelen helyzeteddel. Vannak céljaid, hobbijaid?

Van saját életed vagy csak a gyerek az első a minden és magadra valahogy nem jut idő?

Sok mindenen el kell gondolkodnod. Meg azon is, hogy az ember a problémái nagy részét magának generálja, amin aztán jókat lovagol és bejátszik némi önsajnálat is. Amikor nálam elszakad a cérna akkor gondolatban alaposan hátsón rúgom magam és megpróbálom felmérni mekkora a probléma valójában ahhoz képest amekkorának hiszem vagy látom illetve az igazi problémákhoz képest.

Mások vagyunk nekem az igazi probléma pl. a munkanélküliség, hogy van-e fedél a fejem fölött, van-e mit ennem, vannak-e barátok, akik szeretnek, ki tudom-e fizetni a számláimat, egészséges vagyok-e....és, amikor marhaságokon lelkizek akkor belegondolok, hogy ez a probléma vajon, hol lesz pár hónap múlva? Talán sehol...

A párom anyukája akkor fogalmazta ezt meg, amikor eltemettük a testvérét: oké, van párja, gyerekei, már unokái is, de nem maradt senki, aki a kezdetektől mellette lett volna, mindenki utólag lépett be az életébe. Nem maradt senki, aki kislányként ismerte volna.

Nekem még ez sosem jutott eszembe, de amikor elmondta, logikusnak tűnt. Nem lehet, hogy ilyen hiányérzetet érzel? Mert azért a gyerek nem pótol mindent sajnos.