Kilépnétek egy egyébként jól működő kapcsolatból, ha azt érzitek, a párotoknak mindegy, hogy jelen vagy –e az életében, vagy sem?

Azért mert azt mondja, hogy soha nem volt az az örömködő fajta, pedig én már láttam lelkesedni dolgokért.

És persze azt is mondja, hogy nem mindegy, hogy vagyok -e, vagy sem, hiszen azért él velem, mert szeret. 3 éve vagyunk együtt, ebből több mint 2 éve együtt élünk. Már az elején tudtam, hogy nem az emóció kimutatás egyik jeles képviselőjével jöttem össze, de úgy gondoltam, vagyok annyira önálló és erős, hogy ez nem okozhat gondot, és majd alakul. Picit alakult is, de sajnos még nem eleget.

Egyre nehezebben bírom, hogy a kapcsolatunk gyakorlatilag egy lakóközösségben élő két ember kapcsolatában kimerül. Soha nem kapok NŐ-ként dicséretet, sem egy puszi, sem egy ölelés, sem egy kis figyelmesség, vagy magától támogatást bármiben is. Próbálkozik, ugyan (miután többször jeleztem neki, hogy Nőként és Társként mire vágynék), hogy odajön és megkérdezi, hogy „hogy is kell, így?” és átölel, de azt érzem, hogy a szíve nincs benne. A névnapomon nem köszöntött fel, és egyébként sem kapok semmi érzelmi vagy tárgyi figyelmességet sem már egy ideje (pld. egy csoki).

Egyébként, úgy gondolom, hogy, nagy küzdelmek árán, de mostanra már mindenben számíthatok rá (rengeteg figyelem, elfogadás, türelem és bölcsesség kellett hozzá részemről, mert egy „pókerarc” emberről van szó). Úgy érzem, az érzelmi intelligenciája sokkal alacsonyabb az enyémnél, pedig egy nagyon humoros, karizmatikus és jó ember. Lassan állandóvá válik, hogy azt érzem, teljesen visszahúz az amilyen, ahelyett, hogy fölemelne engem ő is, ahogy én teszem vele. Ami egy társkapcsolat lényege lenne szerintem.

Nektek van hasonló tapasztalatotok? Mit lehet csinálni ilyenkor? Lépjek ki, hogy újra éljek? Vagy van olyan betegség, hogy egy ember képtelen kimutatni az érzelmeit? (Otthonról sem kis „csomaggal” érkezett. Ezzel tisztában voltam, azért is voltam türelemmel iránta.)