Hogyan vettétek rá magatokat, hogy kilépjetek egy rosszul müködö kapcsolatbol?

Nekem még nem sikerült :(

Félek tőle, hogy bántana, nem fizikailag, hanem máshogy, nagyon sokféleképpen keresztbe tud nekem tenni.

Igazából mindig kellett egy harmadik szemly hozzá. Nem csaltam meg soha senkit, de mindig belépett valaki az életembe, akivel el tudtam volna képzelni. Lehet nem a legjobb, de így alakult.

Az utolsó exemmel volt a legdurvább, ott kb 1 évig tartott ez a hülye állapot. Sokszor elhatároztam, hogy vége, de aztán mindig volt valami(most karácsony jön, most szülinap, stb). Azán egyszer, én se tudom megmagyarázni, hogy hogy csak jött spontán. Felhívott, megkrédezte, hogy mikor találkozunk. Zúgott a fülem, mintha nem is én mondtam volna a dolgokat, csak hallgattam volna. MOndtam neki, hogy nem akarok találkozni. Kérdezi, hogy miért? Mondom vége van, nem akarok találkozni. Tudom, csúnya dolog telefonban, főleg ennyi év után, de máshogy nem volt erőm hozzá, mikor megláttam, mindig úgy éreztem, hogy szeretem, holott tudtam, hogy nem működik, nem vagyok boldog, nem tudok bízni benne, tudom, hogy megcsalt, nem tudok megbocsájtani.

Úgy, hogy olyan szerelmes lettem valakibe, hogy el nem lehet mondani. A klasszikus rózsaszín köd. Ő adott erőt végig, bár a kapcsolatunk telefonra volt korlátozódva az 500 km távolság miatt. Párszor találkoztunk, de nem az volt a domináns. A beszélgetésekkel, a családom támogatásával tudtam végigcsinálni. Azóta van életem, kivirultam, gyermekem feloldódott, megismertem életem párját és köszönjük, remekül vagyunk.:)

Gyenge voltam és féltem. Nekem kellett a külső támogatás, bár első perctől kezdve tudtam, hogy akibe szerelmes lettem, sose fogunk együtt élni, tehát nem miatta válok, hanem vele. Kellett.:))

1 évig tartott a kapcsolat és sok 'utolsó csepp' volt abban a bizonyos pohárban (ezek mind azt bizonyították, hogy sza.ik rám). Aztán ahogy telt múlt az idő, én egyre szomorúbb, fásultabb, rezignáltabb lettem, úgy éreztem, hogy a tükörből egy zombi néz vissza rám és tulajdonképpen eljutottam arra a pontra, hogy egyszerűen nem hagyhatom, hogy a vidám, mosolygós lány, aki voltam, eltűnjön. Úgy éreztem, hogy akármi is lesz, ennél csak jobb lehet.

De a legutolsó momentum az volt, amikor egy búcsúzás alkalmával átöleltem és ő nem ölelt vissza, egyszerűen lógott maga mellett a keze. Ezután pedig az történt, ami általában szokott...szakítottunk, én találtam valakit, ő pedig rájött, hogy hülye volt és hogy mégis szeret, hibázott, stb., de számomra nem volt visszaút.

27/n