Éltél már együtt olyannal, akit mindennél jobban utáltál?

Az öcsém az. Állandóan hangoskodik, egyáltalán nem vesz figyelembe másokat, pl. amikor más aludna, vagy tanulna, akkor is óbégat, meg brümm-brümmözik, meg minden idiótaságot, pedig 10 éves! Szüleimet csak kicsit zavarja, olyankor rászólnak, de persze folytatja.

Én megmondom, ha valami nem tetszik, de visszahúzódó, csendes típus vagyok, így engem gyakrabban idegesít. Azt szokta csinálni, hogy feljön megkérdezni, hogy kérek-e vacsorát, tudja jól, hogy tanulok, de csak azért is hangosan jön, mondom neki, hogy halkabban. Aztán miután válaszolok, hogy: igen, kérek vacsorát, még marad és blablablázik, szó szerint(!). Ha meg szólok neki, hogy kívül tágasabb, akkor meg ilyen hölölölölllllllölölölö-ket csinál.

Anyámék nem állnak mellettem egyáltalán, inkább engem szidnak le, hogy miért mondok ilyeneket róla, meg hogy elég nagy ez a ház, nem igaz, hogy nem férek el tőle. (De ezt a leszidást ne úgy képzeljétek, hogy ejnye-bejnye kislányom, stb...!) Igen, rossz testvérek vagyunk, soha nem bírtuk jól elviselni egymást, max. úgy, hogy mikor olyan kedvemben voltam, ráhagytam. De most ideges vagyok a suli miatt is és jó lenne pihenni, nyugodt környezetben lenni.

Addig már eljutottam, hogy valamiféle kompromisszum lenne csak hatásos, de nem tudom, hogy nekem kellene kezdeményeznem, de ez a család amúgy is olyan sz*r. A szülő szava nálunk szent és sérthetetlen. De ezt csak ők képzelik, mert hogyha olyanokat mondanának, amiknek értelme is van és mindenkinek megfelel, akkor még megértem, de valahogy mindig mindenért én vagyok a hibás. Pedig csak egy kis nyugit szeretnék. A szüleim is gyakran megzavarják a tanulást, például amikor apám max hangerőn nyomatja a zenét az alattam lévő szobában...

Így a kérdésem végülis nemcsak az öcsémről szól, hanem az ősökhöz is, mert már úgy vagyok vele, hogy ezt a másfél évet - amíg elvégzem a gimit - túlélem valahogy, utána pedig megyek egyetemre, akkor ritkábban találkozunk és talán jobb lesz.

Még annyi, hogy ha épp egy ilyen dolgot szeretnék megbeszélni közösen (apa, anya, öcsém, én), akkor általában nem tudom végigmondani, mert közbeszólnak, aztán próbálom visszaszerezni "a szót", de olyankor meg az van, hogy most ő(k) beszélnek (kb. arról, hogy nyogodjak már le, merthogy ez egy család, nemcsak én vagyok a világon, stb.), majd mikor folytatnám, ők elkezdenek fenyegetőzni (korábban vertek is, és félek tőlük), így abbahagyom, nem jutottunk semmire, csak annyi, hogy rosszabbul érzem magam, mint előtte. Tehát fel kéne adnom, én tudom, dehát... :(

Tehát valamiféle kompromisszum, vagy túlélési mód, bármi. Kérlek, segíts! :'(

U.i.: Köszönöm, hogy végig olvastad!

A lázadó korszakomnak vége, mostmár átlátom a dolgokat, de így is ilyen rossz a helyzet...