Egyre jobban elkeseredem. Minnél idősebb leszek, annál távolabb kerülünk anyuval egymástól, már nagyon durván. Mi lehet a baj?

Ott kezdődik leginkább, hogy engem egyátalán már nem akart harmadik gyerekként, de ezt az ember azután elfelejti, miutána kezében tartja a kisbabáját, úgy gondolom. Viszont nekem már semmi kapcsolatom nincs anyuval, utál, szinte árad belőle a gyűlölet felém. Kb. egy utolsó patkánynak tart, csak ott kell lennem körülötte, és érzem, hogy nem akar látni sem, és hallanni sem rólam. . . :/

Eddig nem volt ennyire durva a helyzet, már érzem egészen 12-13 éves korom óta érzem, hogy ellök magától, sokszor sírtam amiatt, hogy anyukám nem szeret engem, és még most is előfordul, hogyha olvasom mások milyen jókat futnak/beszélgetnek/hülyéskednek/moziznak/vásárolnak/takarítanak/főznek együtt, elkeseredem, nekem sosem volt olyan édesanyám aki eljött volna velem bárhova, vagy úgy igazán szeretett volna, büszke lett volna rám. (pl: a munkatársainak is azt szokta mesélni, hogy nekem mik a hiányosságaim,és nem arra büszke, hogy miben vagyok jó... Inkább azt mondja el miből kaptam hármast, mint azt miből kaptam ötöst, és lehurrog..sajnos).

Ma is csak 2 szót szerettem volna beszélgetni, épp sms-t nyomkodott, és elküldött, hogy takarodjak onnan, húzzak be...

Mostanra vált ez csak ilyen durvává, akkor megköszöni, ha a házimunkát megcsinálom, és neki csak pihenni kell, viszont akkor sem érdeklem, akkor sem szakít rám több időt, azt hittem, hogy ahogy korosodom úgy érzi, egyre felnőttebb leszek hozzá, ott tartok, hogy már eltökéltem, hogy ilyen édesanya nem leszek a gyerekeimnek, és végig fogom kísérni az utjukat, és mindenben ott leszek, rettentő érzés, érezni, tudni arról az emberről, aki a világra hozott, és órákat foglalkozott velem mikor nem akartam aludni, hogy mára ennyire gyűlöl...

Innen van még visszaút?

17/L