Egyre jobban elkeseredem. Minnél idősebb leszek, annál távolabb kerülünk anyuval egymástól, már nagyon durván. Mi lehet a baj?

Meghallgatni ezt elhiszem,meg igen, de nem érti meg. Ez nem olyan dolog, mint amikor az imádott lányod neked ragyogó szemmel mesél valamit, és tényleg érted. Ő nem így tekint rám, ebbe belekell képzelni magunkat, nekem is az Ő helyébe, és aki olvassa, és válaszol, annak is... Ő nem úgy van vele mint ti, vagy azok akik sírnak a boldogságtól, hogy végre 4-5 év próbálkozás után, lesz egy tündéri gyerekük.

Nem akart engem a kezdetektől, 13 éves voltam amikor mosolyogva mesélte, én pedig anyit értettek csak meg belőle, hogy akkor én csak egy olyan gyerek vagyok, aki nem kellett senkinek?...

2 fiú tesóm van, őket imádja, valószínű a baj az lehet, hogy én lány vagyok... Meg még fiatalabb sokkal, meg ők tervezve lettek, végig izgult velük, hogy összejöjjenek, én meg csak úgy véletlen, és apukám nem hagyta, hogy elvetessen, ő megtette volna, így belegondolva ebbe, pedig ezen kívül nagyszerű életem van, barátaim, és minden ami kell megvan, lehet lelkileg nekem is jobb lett volna, ha nem tart meg, és szenvedjük végig az egészet, addig amíg felnőtté nem vállok, és saját lábra állok...:/

Bár már lassan felnőtt leszek,már ez nem olyan para, lassan vége lesz :).

Úgy érzem igen, hogy utál. Nem az a konkrét nem szeret, hanyagol, fáradt, vagy megbántottam, egészen kiskorom óta (mióta kb emlékszem mi volt) úgy érzem.

Nem tudom milyen lehetett vele nagyon kicsin, 4 akár 5 éves koromig, bár én úgy emlékszem, akkor még olyan szívesen beszélgetett velem, 7-8 évesen is, igazi anya volt, még fényképek is vannak rólam abból az időből, szeretett úgy fényképezni engem,mint a mostani anyák is... Aztán ez valahogy megváltozott ezek szerint, vagy nem is szeretett, de akkor még olyan picike voltam, vittem utána a tányérakat, és tudott velem foglalkozni meg akart, vagy pedig nem mutatta ki, úgy sem értettem volna...

Sajnos ez annyira rossz már, hogy pár év, és nem is hallunk egymásról,megszületik az unokája, és annyira eltávolodok tőle, hogy nem szeretném, ha tudnák a gyerekeim ki a nagymamájuk, pedig szeretem/szerettem...

Fogalmam sincs, hogy tudnék így érezni, hogy tudok valakit szeretni, aki nem szeret engem, rég haraggá, indulattá, és utálattá kellett volna vállnia, hisz nem érdeklem, egyátalán nem...

Én mégis szeretem...Még.

De nem szeretnék ilyen anya lenni, én a lehető legtöbbet akarom kihozni magamból, szuperanya akarok lenni, aki vásárolni, koncertezni, jó helyekre viszi a lányát/fiát, jókat dumálnak, röhögnek, és büszkék lesznek rám...

Nem így, hogy azt sem tudom megmondani, mikor beszéltünk úgy igazán utoljára...

, azt mondta az anyám, hogy miért nem te haltál meg?'

szívszorító, leginkább mert magamra ismerek, tudom ha netán történne valami egyik bátyámmal, és én egészséges lennék, épp ezt az utálatot kapnám minden egyes nap, utálna amiért nem engem veszített el, akit nem is akart kezdetektől,nem tudom, hogy lehet egy anya erre képes, ennyire utálni, tegnap olvastam pont egy kérdést, ahol anyuka a megszületendő fiát akit örökbe adott, fattyúnak nevezte, elszorult a torkom, pedig nem voltam még majdnem anya sem, és még gyerek vagyok, de nem tudtam megmondani, hogy mit éreztem, amikor azt láttam, hogy valaki így vélekedik a saját ártatlan gyerekéről, aki nem tehet még olyan pici korban semmiről...

Nekem már könnyebb, már lassan felnőtt leszek, és vége ennek...