Hogy lehet feldolgozni azt ha valakit elveszítünk?

Én is olvastam itt múltkor egy autóbalesetről, teljesen azt hittem, hogy te vagy. Én viszont nem hiszek neked, ha én autóbalesetet szenvednék, mindkét barátnőm meghalna és csak én élném túl, akkor nem itt írogatnék a gyik-en. Hidd el, nem vagyok szívtelen és rosszindulatú, nagyon is borzalmasnak érzem az ilyen tragédiát. Viszont váltig állítom, hogy akit ilyen trauma ér, az sokáig még emberekkel sem képes beszélni és főleg nem ilyen stílusban fogalmazza meg a kérdését. Én 15 évesen vesztettem el a 20 éves egyik nagyon jó barátnőmet, mert leállt szíve és hidd el, enni, beszélni sem bírtam, mert akkora sokk ért. Maga a tudat, hogy mi történt, aztán mikor később kezdtem ráeszmélni, hogy Ő nincs már, hiába keresem és előjött a hiánya,de eszembe nem jutott volna felírni egy ilyen oldalra és megosztani másokkal a fájdalmamat, úgyhogy ha csak kitaláció, akkor légyszíves szállj magadba.

23L

Az utolsóban lehetne némi empátia.

Nem mindenki él át egyformán egy tragédiát.

Anonimitását megőrző ember, miért ne tehetne fel kérdéseket itt?

Csak az temetkezik magányba, aki maga is magányos.

Miért baj, ha a kérdező, mint írta külföldön lévén egyedül van.

Miért ne kereshetne itt megnyugtató, együtt érző szavakat?

Miért ne vágyhatna társaságra?

Miért pont itt?

Nem tudom, talán segítséget vár?

Szia!

Az egy év nem olyan sok. A gyászév kifejezésnek megvan a maga értelme. Az év az életben, a természetben nagyon fontos ciklus. Az évszakok, az ünnepek sora, ezek mind-mind olyan dolgok, amiket eddig a számodra fontos emberekkel együtt éltél át, most pedig nélkülük. Én a válásomat éltem meg nem is olyan régen úgy, hogy több, mint egy évig gyászoltam a kapcsolatot. És az év alatt, mindig eszembe jutott, hogy most más, mint egy évvel korábban. Szerintem ez természetes.

Másik oldalról a gyász egy folyamat. Idő kell neki. Aki elveszített már valami fontosat az életben az mind tudja, hogy megy ez... Először nem hisszük el, hogy megtörtént, tagadjuk, nem velünk történt, mindjárt felébredünk. De nem. Ez a sokk időszaka. Aztán jön a kontrollált időszak. Ilyenkor teendőink vannak, lefoglaljuk magunkat. (Kórház, temetés, válóper, akármi.) És csak EZ UTÁN jön a valódi tudatosulása a veszteségnek. Az igazi fájdalom, az érzelmi hullámvasút, az érzés, hogy tud fájni a szív. Én már majdnem 40 voltam, amikor felnőtt fejjel újra átéltem azt a gyerekkorban jól ismert érzést, hogy a szívem meg tud szakadni a fájdalomtól, és a gombóc tényleg ott van a torkomban. Ebben az időszakban jön jól a barát, vagy bármilyen külső segítség. Mert itt hosszú időre meg lehet rekedni, depresszív állapotok vannak, és komolyan tud fájni. Én vádoltam magam. Aztán vádoltam mást. Ha az érzelmi hullámzás egyre csillapodó kilengést mutat, akkor a dolog nagyjából rendben van. Nem kellemes, de így természetes. Ha a hullámzás időről időre nő, és a befele forduló állapotok nem rövidülnek, akkor segítségre van szükséged! (Nem feltétlenül vagy még ettől beteg, csak sokkal jobb, ha valaki segít, mint ha nem.) Ha ezen túl vagy, akkor mondhatod, hogy elfogadtad a veszteséget, akkor már "csak" fel kell dolgoznod, újra kell szervezned az életed, másképp, immár az elveszített emberek nélkül.

Az esetedben ehhez jöhet még hozzá a túlélők lelkiismeret furdalása. Amit én a kiegyenlítésre való törekvésként látok. Ha kapok valami jót, akkor van bennem egy mozgatórugó, hogy jót adjak vissza. Ha rosszat kapok, akkor pedig rosszat. Ez nagyon ősi, bennünk van. Működik minden nap, párkapcsolatban, munkahelyen, családban. Különféleképpen működik, de mindig jelen van. A SORS azonban egy olyan dolog, ahol nem működik. Nem azért vagy életben, mert mások meghaltak. Nem azért "kaptál" valamit, mert azt valakinek vissza kell adnod. Nem is lennél képes rá. Nincs kinek, és nincs hogyan visszaadni. Elfogadni ezt nagyon nehéz. (Hiszen a mozgatórugót kikapcsolni nem tudod.) Egyet biztosan megtehetsz. Megpróbálhatsz értelmet adni annak, hogy életben maradtál. Úgy élni az életed, hogy annak legyen értelme. Bármit is jelentsen ez a Te számodra. Ha elemészted magad bánatodban, annak semmi haszna. A barátnőid vajon mit szólnának ehhez? Más szavakkal: élj az ő tiszteletükre! (Tiszteld meg az emléküket azzal, hogy szép és tartalmas életed lesz.)

Ui.: Ne maradj egyedül! Keress barátokat, vagy szakértő segítséget! Megéri, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy szenvedéssel töltsd! Ezt saját tapasztalatból mondom.

ez elég nehéz lehet. sajnállak.

én a legjobb barátomat vesztettem el, amikor utoljára láttam csúnyán összevesztünk,hogy nem foglalkozom vele eleget,alig találkozunk már. Azt mondta mérgében bárcsak karambolozna a Volán,amivel megyek haza,én meg azt,hogy bárcsak Vele történne valami rossz. Nem gondoltam komolyan, nem tudom miért vágtuk ezt egymás fejéhez.

2 nappal később megtudtam,hogy A. súlyos autóbalesetet szenvedett és meghalt. Nem maradt belőle semmi :(

28.-án mentem át "hozzájuk" mert 2 éve otthagytam a korim élvédőjét. Alig mertem bemenni a szobájába,mely még most is várta Őt haza.

a legrosszabb,hogy magamat hibáztatom érte,és soha senkinek nem meséltem el:/ Még édesanyám se tudja,és nap mint nap elmondja h milyen egy sz*r alak vagyok,hogy a legjobb barátom nem keresett fél éve...

Tehát együttérzek Veled! :(

18/L