Családommal eddig panelben laktunk, most fogunk kertes házba költözni. Mennyire lesz nehéz megszokni? Kicsit félünk az újtól, szeretjük a kényelmet.

Kertesházban nőttem fel, de a férjemmel panelben élünk. Nincs nap, hogy ne vágynék a kertesházba.

Viszont, gyerek szempontjából amúgy, nem biztos , hogy annyira rossz a panel, mint azt sokan hiszik. Igaz, hogy a saját kerttel nem ér fel semmi, de egy panelt kitakarítok mondjuk 1,5 - 2 óra alatt főzéssel együtt, aztán a gyerekkel irány csavarogni: Játszótér, játszóház, közeli park, nagyszülők kertesháza stb, majd este hazamegyek a tiszta lakásba. Néha én pont a kertesházban lakókra mondom azt, hogy begubóznak, hiszen minden adott nekik, nem mennek sehova. Barátnőm gyerekei annyira kis bénák a mászókákon, mert az nincs nekik otthon, és nem szokták meg, sőt más gyerekekkel is alig-alig játszanak. Úgyhogy ezeket a dolgokat, talán fel lehet sorakoztatni előnyként a panelnél, habár erősen befolyásolja a fentieket a nevelési stílus.

Mi nagyon vágyunk a zöldbe, rengeteget kirándulunk, sőt -igaz, hogy panelben lakunk, -de van egy hétvégi házunk. Annyira nem vészes a tennivaló kint, szinte csak a füvet nyírjuk, és szüreteljük a gyümölcsfákat. Én ezt kikapcsolódásnak élem meg, nem kötelességnek, ráadásul télen nagyon jól tud esni egy kis meggyes pite. Ha adott lenne jó helyen egy jó kertesház, egy percig sem hezitálnék, mennék azonnal!

Én családi házban nőttem fel, majd panelban laktam, és vettem egy családi házat.

Szóval ne tedd. Én már megbántam...

A szüleim, mikor 4 éves voltam miattam költöztek ki a Debrecen-belvárosi lakásukból Mikepércsre (Debrecen mellett egy falu). Úgy voltak vele, hogy "kell majd a gyereknek a préri, hogy futkározzon a jó levegőn és a csendben". Na, ez életük legrosszabb döntése volt!

Rángatni kellett ahhoz, hogy fél órára kimenjek a kertbe, amivel úgy az égvilágon semmit nem tudtam (és nem is akartam) mit kezdeni. Egy csendes és ábrándos kisgyerek voltam, akinek a város hiányzott volna: a könyvtárak, a kiállítások, általában az a kultúra, amit az az istenverte falu egy az egyben nélkülözött. Más gyerekekkel csak az iskolában tudtam haverkodni, mert azon a világvége tanyán alig voltak 70 évnél fiatalabb emberek. Aztán az is marha jó volt, mikor később max. este fél 11-ig maradhattam bulizni azért, hogy elérjem az utolsó buszt. Ja, és a csend szempontjából sem volt jobb. A belvárosban van egy egyenletes, halk moraj, ami egy idő után már fel se tűnik, annyira megszokja az ember füle (még kifejezetten kellemes is számomra, mikor azt érzem, hogy valami élet vesz körül, mint az a nyomasztó csend, amiben felnőttem). Egy ingertelen környéken viszont sokkal rosszabb, mikor a teljes csendbe belevág a szomszéd fűnyírója vagy a macskák bagzása (mintha az ember fejébe belehasítana valami!). Végül a mindenféle ótvar rovarról és bogárról meg már ne is beszéljünk, amit egy belvárosi lakásban szintén nem, vagy legalább is sokkal kevésbé kell elviselni.

Nekem határozottan rosszabb volt kertes házban élnem. Én azokat a szülőket, akik a gyermekük miatt akarnak kiköltözni a városból, igyekszem erről a döntésükről lebeszélni őket. A gyermek szocializációja szempontjából sokkal jobb hely egy városi lakás, mint egy minden élettől távoli kertes ház.