Hogyan lett (nem) lázadó a gyermeked serdülökorban?

Én nem mondanám hogy így lesz belőle egyéniség. Mi tesómmal sosem lázadtunk, de félénkek sem vagyunk. Persze veszekedés, ajtócsapkodás, hiszti előfordult, de sosem fajultak el a dolgok. Unokahúgom példáján viszont azt látom, hogy gyűlöli az anyjáékat és ha teheti inkább elmegy otthonról, csak ne kelljen velük lennie. Ha nem engedik, toporzékol, szép szavakkal illeti az anyját végül becsapja a szobája ajtaját (előfordult már hogy kitört benne az üveg)... Az öccse is kezd hasonlítani rá. Nincs meg a szülők iránti tisztelet, ami szerintem nagyon fontos, de ezt már pici kora óta építeni kell a gyerekben.

Legyél következetes. Ha hibázik, azonnal mond el neki, és ne hozd fel még hetekkel később is, hogy ekkora és ekkor mit csinált. Néha egy "pacsi" a fenékre sem árt, ami nem is fájdalommal, inkább csak jelzés értékkel bír, hogy ezt nem szabad. Ha minden tettet követ valami (dícséret vagy szídás) és nem csak fenyegetsz, hogy ezért kapni fog, akkor megtanul szépen lassan tisztelni téged. Nem kell mindent megengedni, de ha azt mondod, hogy nem... akkor az legyen nem, és ne alakítsd át egy na jóra, akkor sem ha fél órát hisztizik érte! Csukd rá a szobája ajtaját, aztán csinál amit akar.... Velem ezt 6-8 éves koromban rengetegszer megcsinálták, kaptam a fenekemre is sokszor, amiért feleseltem vagy csúnyán beszéltem. Most 19 éves vagyok. Nem érzem úgy, hogy egy félénk, visszahúzódó fiatal lennék, de a szüleim véleményét még mindig kikérem, ha valamilyen döntésemben nem vagyok biztos. Legyen ez akár a "szerinted elmenjek-e ide vagy oda" vagy bármilyen fontosabb, pl iskolával kapcsolatos kérdés. Így volt ez 15-6 éves koromban. Ha azt mondták nem mehetek, akkor bár kicsit durcázva, de nem mentem...

Valahogy azt próbáld meg felépíteni a gyerkőcben, hogy bár hozzád mindig mindennel fordulhat, azért még is fölötte állsz valamilyen szinten, nem csak egy haver vagy, akit kedvére eltaposhat vagy megsérthet!