Nem zavar, hogy szegények vagyunk mert?

Egész gyerekkoromban átlag alatt éltünk a családommal. Viszonylag korán tudatosult bennem a helyzetünk, de sosem irigykedtem a tehetősebb osztálytársaimra, pedig volt belőlük bőven. Mindig bíztam benne, hogy később jobb lesz.

Apukám egész gyerekkoromban bántalmazott lelkileg/fizikailag, főként az bántotta, hogy nincs semmink, csak így tudta levezetni. Amikor suliban kolis voltam, már tényleg megtapasztaltam, milyen, ha nincs (azt hittem, az otthoni helyzetnél már nem lesz lejjebb), amikor az 50Ft-s buszjegyet nem tudtam megvenni haza az iskolából, vagy mikor az egyik tanárom adott pénzt ételre.

Még ekkor is abban bíztam, hogy idővel jobb lesz.

Összeköltöztem a barátommal, így sikerült az otthoni terrorból elkerülnöm (apukám még jóval 18 éves korom után is embertelenül bánt velem).

Jól indultak a dolgaink, teli voltunk tervekkel mind a ketten, de sajnos itt maradtunk ideiglenesen munka nélkül egy egyszobás albérletben havi 60.000Ft/hó-ból. Engem az anyukám és a nagymamám havonta felváltva segít anyagilag (6000Ft), így a saját szükségleteimet abból fedezem.

Mások azt hiszik, hogy milyen rossz nekem, a mamám is mindig azzal hív fel, van e mit ennünk épp, anyukám, azzal, tudok e néha napján ezt-azt venni magamnak (az első általában igen, a második szinte soha, csak alapszükségletek).

Egy barátnőm is mondta, hogy elnézve engem nagyon rám férne pár új ruha (jelenleg épp a régieket alakítom át), de valahogy ez engem annyira nem köt le. Mindig tiszta vagyok és igényes, a ruháról meg ha szépen mossák, nem rí le, hogy épp 6 éves vagy 6 hónapos.

Annyira nagy hatással van rám, hogy végre békében élek, senki nem terrorizál, szeret a párom, hogy abszolút nem bánt, hogy csak egy nadrágom van, vagy hogy semmit sem tudok megengedni magamnak. A szegénységet már megszoktam, hiszek benne, hogy ha teszünk érte, egy nap úgyis jobb lesz, de nagyon jó hatással van rám, hogy senki nem bántalmaz.

Élt esetleg más is át hasonlót?

L