A ti családi, baráti körötökben van munkanélküli? Észrevettetek rajta viselkedésbeli változásokat, amióta nem dolgozik?

Van igen, és én is voltam munkanélküli.

És nálam és az ismerőseimnél is vannak/voltak változások.

Az embert megviseli, ha nem kell, ha úgy telnek a napjai, hogy nem végez valami értelmes tevékenységet. Egy idő után unalmas is mindig otthon, amikor minden ismerősöd dolgozik. És persze az anyagi bizonytalanság is nagyon kikészíti az embert. Főleg, ha valaki egyedül van és nem egy olyan családban, ahol még más is hoz haza jövedelmet rajta kívül.

"hát ez a normális,te is kétségbe lennél esve ha kenyérgondjaid volnának,akarnál dolgozni,csak munkát nem kapsz..."

A kenyérgondok mellett a környezete is sajnos nagyon lenézi a munkanélküli embert.

Ez szinte mindig önértékelési zavarokhoz, idegzavarokhoz,alkoholizmushoz és üldözési mániához hasonló tünetekhez vezet.

Én teljesen átérzem sokak helyzetét, mert amikor látod az emberek szemében a megvetést, a rosszindulatot, hogy bezzeg csak nem akarsz dolgozni.

Adtam be jelentkezést, ami aboszolút szakirányos volt, minden kritériumnak megfeleltem, aztán utóbb derült ki, hogy már az álláshirdetés közzététele előtt is tudták, "kit vesznek" fel, csak "meg kellett hirdetni". Ennél már csak az a rosszabb, hogy bújod a hirdetéseket, hetente elküldesz úgy 10-20 önéletrajzot, és minden hónapban kapsz 1 db választ, hogy "Köszönjük, de nem rám gondoltak." Ilyenkor én is minden egyes alkalommal magamba zuhantam, hogy tényleg ennyire nem vagyok jó semmire? Oké, a kapcsolatok, sokat számítanak, ami van is és volt is, de én eddig mindig olyanba futottam bele, ahol már csak azért se vettek fel, mert mondjuk szóltak az érdekemben. Ha néha felhívtak, hogy interjú lesz, akkor kivirultam, kitakarítottam a lakást, szinte szárnyaltam a napi teendőim mellett, ami már a megszokott: kv, készülődés, bolt, főzés, takarítás, stb., mert ugye ennyi az ember, ha nincs munka, de amikor hívtak, mindig olyan érzés kapott el, hogy leírhatatlan. Láttam a fényt, élt bennem a remény, aztán jött a pofáraesés, mert már jártam úgy, hogy behívtak x időpontra. X időpont előtt 1 órával felhívtak, hogy sajnálatos okok miatt y időpontban lesz az interjú, majd y időpontban, amikor megjelentem, közöltél, az állás másé, köszönik, hogy befáradtam. Ilyenkor éreztem azt, mint egy darab hús, a piacon, akit ugráltatnak, ha nem felel meg valamiért, akkor kidobják. De ezt csak ugye az érti meg ill.érzi át, aki járt hasonló cipőben. Utáltam otthon lenni, egy idő után már tettem magasról a napi dolgaimra is, befordultam, ha hazaért a férjem, menekültem otthonról ("elmegyek bevásárolni", elmegyek, megnézem anyuékat") hogy ne rontsam el a napját. Önértékelés =0, Önbizalom = az mi?! - ezek voltam bennem, és sokszor elkapott a sírógörcs. Tehát ezek alapján abszolút átérzem, milyen, amikor valaki azt írja/mondja, hogy érzi, mikor megvetik azért, mert nincs állása, visszahallja, hogy eltartott stb.. Borzalmas. És az is, hogy így állnak az emberhez..