Hogyan fogadjam el, hogy elmegy?

Nagyon együttérzek veled és kitartás kívánok.

Az édesanyám már 10 éve meghalt, ő is rákos volt és sokat szenvedett.

Megosztom veled, hogy én hogyan tudtam elengedni őt, hátha erőt tudsz belőle meríteni.

Mi nagyon nyíltan és őszintén beszéltünk egymással a végén. Mindketten tudtuk, az orvos is elmondta, hogy nincs esély már a javulásra és meg fog halni. Tudom, hogy az emberek többsége magát nyugtatja, amikor a haldoklónak azt mondja, hogy "ne aggódj, amjd jobban leszel"- de ezt mindenki tudja, hogy hazugság.

Az én anyukám is morfiumot kapott és még így is hetek teltek el.

Amikor tudatánál volt, akkor ő hozta fel azt, hogy "tudom kislányom, hogy meg fogok halni, de nem szeretném, hogy szomorú legyél. Nem félek a haláltól, a fájdalomtól már sokkal jobban félek.

Most is bekönnyesedik a szemem, ahogy ezt leírom.

Nagyon örülök annak így 10 év távlatából is, hogy akkor ott elengedtem az érzelmeimet és sírtam és elmondtam, hogy mennyire szeretem és elmondtam, hogy fáj nekem így látni és utálom, hogy nem tudok segíteni, hogy hiányozni fog, hogy mennyi mindent köszönhetek neki.

Akkor ott búcsúztunk igazán. Felidéztem, hogy miért vagyok neki hálás (gyerekkori kedves és megható történetek, amik mindenütt vannak és személyesek), hogy mik azok az emlékek, amiket szeretnék nem elfelejteni- volt benne vicces, szomorú.

Akkor még nem voltam férjnél, nem volt gyermekem. Tényleg zokogtam és azt mondogattam, hogy ha elmegy, akkor már nem tudom visszaadni neki a sok szeretetet, amit tőle kaptam.

Mégis azt mondta nekem az édesanyám, hogy

"ne sírjál kislányom, velem nem fog semmi rossz történni, csak vége lesz a szenvedésnek és én már ezt nagyon várom. Ne sírjál, mert nekem is rossz ezzel elmenni. Arra kérlek, hogy azt a szeretetet, amit nem tudsz már nekem adni, adjad a gyerekednek és akkor én is mindig ott leszek veletek".

Azóta eltelt egy évtized, van egy kisfiam és én is anya lettem- megértettem ezt az egész szeretet dolgot és azzal, hogy valóban elmondtuk egymásnak az érzéseinket, mertem előtte sírni, mertünk nem "jópofizni", hanem nyíltan beszéltünk a haláláról- így bennem nem maradt hiány, ami miatt nem tudtam volna meggyászolni.

Nem volt könnyű. Az eltelt évek alatt sajnos már egyre nehezebben tudom felidézni a hangszínét, lassan kopnak el az emlékek- de az igazán fontosak nem. Azokat sem mély fájdalommal, hanem szeretettel idézem fel és mesélek róla a kisfiamnak. Ilyenkor ott van a szelíd emléke velünk.

Engedd el, és ne felejtsd el elmondani neki, hogy mennyire szereted- fogadd el a döntését.