Van itt rajtam kívül olyan, akinem tudja elképzelni a boldogságát kapcsolatban/családdal?

22 éves (lány) vagyok, sokan ebben a korosztályban már megházasodtak és/vagy gyerekük van, vagy legalább ábrándoznak erről néha, volt már tartós kapcsolatuk/vágynak rá.

Néha nekem is eszembe jut, hogy talán van pozitív oldala annak, ha valaki állandósítja élete ezen területeit, de hosszú távon ketrecbe zárva érezném magam.

Szeretem a gyerekeket, ha találkozom egy különleges, okos gyermekkel, legszívesebben leülnék, és órákig gyönyörködnék benne, de egészen egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy én valaha is szüljek (bár 80%-os eséllyel nem is lehet gyerekem)/olyan kapcsolatot alakítsak ki, ahol ez szóba jöhetne. Sokáig azt gondoltam, hogy csak a tinédzser gondolja ezt bennem, de évről évre egyre magamnak valóbb vagyok.

A legtöbben persze azt mondanák, hogy fiatal vagyok, azért gondolkozom így. De ez tényleg nem igaz. Önmagában az anyaságot csodálatosnak tartom, pontosabban a gyermekeket tartom csodálatosnak, és amit belőlük ki lehet hozni.

De a családot, azt, hogy valakihez hozzákössem az életem, elkötelezzem magam, kompromisszumot kössek... ez taszít. zsigerből. Olyan kapcsolatba meg soha nem mennék bele, ahol csak magamat és a másikat hiteleget, majd tönkreteszem, mert sok ilyet láttam magam körül, és én vagyok annyira önző, hogy nem kívánom ezt magamnak, és annyira empatikus, hogy mást sem tennék tönkre a természetemmel.

Imádok egyedül lenni, nem vagyok társaságfüggő. Imádom az élet szépségeit, rácsodálkozni az a természetben egy-egy dologra, élvezni az apró örömöket, és nincs benne arra igény, hogy ezt megosszam mással.

Ráadásul totálisan karrierista vagyok. Orvostanhalgatok, és annyira szeretem ezt, hogy tejesen meghatározza az életem, sokszor nem is marad időm mellette másra, de ez nem zavar, senkiért nem lennék képes változtatni az életvitelemen.