Praktikák válás túlélésére? Nem tudom mi van velem, de teljesen bugyantnak érzem magam.

Szerintem ez még a gyász időszaka. Majd idővel kitisztul a helyzet. Amikor mi váltunk, az az én döntésem volt. Ő csalt... Nagyon sokáig. Akkor is amikor veszélyeztetett terhesen vártam mindennap otthon és akkor is, amikor kisbabánkra vigyáztam naphosszat. Megpróbáltam megbocsátani és lenyelni, de nem ment. Ő akkor már a csillagokat lehozta volna az égből, de nem tudtam tovább lépni.

Másfél éves volt a kislányunk, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy én ennél többre vágyom. Sok sok beszélgetés után egy nap eldöntöttük, hogy vége. Hetekkel később be is adtuk a papírokat. Egy részem így érezte teljesnek magát, a másik részemben viszont a szívem majd megszakadt. Megszakadt, mert úgyéreztem kudarcot vallottam feleségként és társként (nőként), illetve megszakadt, akárhányszor a kislányunkra néztem, amiért nem adhatom meg neki, hogy teljes családban nőjön fel. Rennnngeteg ideig éreztem így.

Szerencsére gondolkodni nem volt sok időm, mert gyesen voltam otthon, hamar lépnem kellett, hogy eltudjam látni a kislányomat. El kellett kezdenem intézni a dolgokat, visszamenni dolgozni, bölcsit keresni stb., mindezt időben összehangolni. A segítségem (szüleim) 200 km-re volt, egy itteni barátnőm jött át olykor vigasztalni, tervezgetni a jövőt. Végül nem tudtam, csak 2 hónappal később visszaállni a munkába így hazaköltöztünk erre az időre. Ismét hatalmas robbanás a szívemben, hogy itt vagyok a huszas éveim végén, a gyerekszobámban, a kislányommal. Borzasztó volt eleinte. Aztán anyukám, a nagymamám és az otthoni barátaim mindent megtettek, hogy összevakarjanak egy kicsit és úgyérzem mire visszatértem, munkába álltam és a kislányomat bölcsibe sikerült adni, addigra egy kicsit a helyére álltak a dolgok. Két év telt el azóta. Nem mondom hogy könnyű, azóta sem néztem egy férfira sem, de érzem, hogy jobb ez így és ez nagyon sokat számít. Sokat járunk össze a barátnőmmel, aki amúgy gondozó néni egy másik bölcsiben, így sokat köszönhetek neki. Átjött a gyerekeivel, amíg a párja sportolni ment, vagy mi mentünk át hozzá a kislányommal.

Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne legyenek üresjáratok, amikor eltudok merengni azon, hogy mi lesz velünk!?

Mostmár látom a fényt az alagút végén, úgyérzem lassan a gyász időszak végére érek. Kezdem kinyitogatni a szemeimet és észrevenni az ellenkező nemet az utcán. :) Kezdem újra nőnek és nem csak anyának érezni magamat.

Hidd el lesz ez még jobb, fel a fejjel! :)

Szia! sok okosat nem tudok mondani, de egyet nagyon ajánlok:

Singer Magdolna: Nélküled

c. könyve!

Ezt az élethelyzetet dolgozza fel, nem is akárhogyan, több oldalról.

Kitartás!