Ti nem érzitek úgy, hogy sehova nem halad az életetek?

Tavaly én is így éreztem, a munkanélküliség felőröl, tudom milyen. Remélem soha többet nem lesz részem benne, rettenetes érzés...

Semmirekellőnek és hiábavalónak éreztem mindent, amit addig csináltam (2 egyetem, 3 szakma)...

Végül egy év után elhelyezkedtem, van egy ideiglenes állásom, amit remélhetőleg meg tudok majd hosszabbítani...

Egyébként nem érzem azt, hogy sehova nem haladunk most már, de nagyon nehezen...nehéz spórolni, nehéz eljutni bárhova nyaralni...albi, nem helyezkedtem el szakmában, valahogy nem így képzeltem annó...

De bízom benne, hogy jobb lesz, nem vagyok elégedetlen és hálátlan. Boldog vagyok összegezve mindent, van vőlegényem, készülünk az esküvőre, családalapításra...

Jelen. Meló van. Kapcsolat van. Bartok 1-2.

De a jövőbeli kilátások: 0.

De...

Régóta nincs munkám...

Egyhelyben toporgunk emiatt..

Neekm legalább a magánéletem úgy tűnik rendeződik (teszünk érte)

Pillanatnyilag én is épp emiatt vagyok kiborulva. /34N/

Bár inkább az anyagiak és a munkanélküliség aggaszt. Nem vagyok egy panaszmuki, de ma nagyon úgy érzem, borulni fog a bili... Álláshirdetésekre, amikre jelentkezek, cs..sznek válaszolni. Van egy függőben lévő egyetemi képzésem, egy félév csak, ami hátravan, viszont újra kell felvételizni és elismertetni az eddigieket. Be tudom fejezni? Nem, mert nincs 34ezrem jelentkezni... Pedig azzal a végzettséggel lehetne boldogulni. Gondoltam, hogy megyek egy TÁMOP-os nyelvi képzésre, amit nagyon beharangoztak, hogy márc.elején indul. Erre ma hívom őket: talán (!) áprilistól... Kösz.

Hab a tortán: se családom, se kapcsolatom, se senkim. Ha így haladok, gyerekem sem lesz.

Azért vagyok dühös, mert tudom, mit szeretnék csinálni, hasznos lenne és értelme is lenne, de sorra akadályokat gördít elém a sors :-(

Én még tanulok, mellette dolgozok és a párommal élek. Boldog vagyok, mégsincs semmi jövőképem. A munkahelyemen pont a minap elegyedtem beszélgetésbe az egyik "nagy öreggel", szóba került a jövőkép is és igazából semmit nem tudtam neki mondani. Élünk egyik napról a másikra, reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, este hazamegyünk, eszünk, örülünk egymásnak és lefekszünk aludni. Küzdünk azért, hogy megteremtsük a mindennapi betevő mellett azt, hogy egyszer lehessen egy saját lakásunk, össze tudjunk házasodni úgy, ahogy mi szeretnénk és gyerekeket tudjak szülni. Egyelőre csak egy rohadt nagy mókuskeréknek érzem az egészet. A beszélgető partnerem gyerekei 10 évvel idősebbek nálam, de ő is elmondta, hogy nem irigyli a mostani fiatalokat.

Én úgy érzem, hogy nincs okom panaszra, ellenben még is kivagyok, amiért nem haladunk egyről a kettőre.

Én felpontoztalak! Én sem értem és azt se ha valakinek van munkahelye, rendes párja, meg tanul akkor mit panaszkodik itt?

(10. válaszoló voltam)

Feladni tényleg nem szabad! :-) És az is igaz, hogy akkor jönnek a jó dolgok, mikor nem görcsölünk ilyeneken.

Alapvetően én is optimista vagyok, csak időnként úgy elkenődik az ember...