Miért gondolkodik így sok nő? Mi ennek az oka? Hogyan képesek tönkretenni a saját gyerekük életét?

Kedves "12-es" igen a te életed jó végkifejletben zárul/t és igazad van,hogy az ember nem lát bele a másik életében csak kívülről ítélkezik....de nálad valószínű a párod is segíteni akart saját magán ill belátta,hogy nektek is jobb életre van szükségetek!De ez sajnos tényleg ritka,nagyon ritka!!És nem írtad,de valószínű,hogy nem ütött meg sem téged sem a gyereket..de sok esetben már odáig fajul a dolog...és azt már nem lehet megérteni,hogy mit ragaszkodik az olyan pasaihoz az ember lánya?Nincs hová menni?

Én is ilyen házasságban éltem,pofon olyanért amit el sem követtem ordítás a gyerekkel olyanért amit el sem követett...ígéretek amit soha nem tartott be...Most boldog életet élek mással nem tekintek vissza...

Ami számomra érdekes,hogy csinos takaros nő,alkesz pasival az oldalán aki már reggel nem lát a másnaposságtól,tehát tölt rá még egy picit,estére már röpködnek a pofonok no meg a tányérok a gyerek hallgatja a szobából (esetleg tele tömi zajjal a fülét,hogy ne halljon) éveken át tart ez az állapot,és egyik fél sem tesz ellene semmit.....na ezt nem lehet megérteni-szerintem-

"A gyerekünk 3 éves múlt ,egyrészt nem tudom megkérdezni másrészt hiánya soha nem volt semmiben"

Végülis csak a saját bevallásod szerint az apja élből a kocsmába ment este és hullarészegen járt haza - de egy kisbabának ugye nincs hiánya semmiben, ha az apja le se kaksikázza, az anyja meg boldogtalan, pénz meg egy kanyi vas nem sok, annyi sincs...ugye? Te magad írtad, ne tagadd.

"csak azt nem számoljuk,hogy nyaralásra egyéb extra dolgokra nem jutott."

Egyéb extra dolgokra... mint pl. egy tetves nyalóka néha vagy egy nem szakadt ruha?

"A gyermekünk egyszer sem látta így nem hallott egy vitát sem a feszültséget érezte biztos ami tényleg rossz"

Igen biztos vagyok benne, hogy évekig úgy éltél egy alkoholista mellett, hogy sosem vitatkoztatok, és a gyerek meg főleg nem hallotta. Részegen sem látta soha. Az meg tök mellékes, hogy "érezte a feszültséget" mert most vééégre valahára viselkedni tudtok. Az meg le van kakálva, eddig milyen károkat okoztatok a gyereknek :)

"de azt csodálom,hogy senki nem veszi észre a pozitív végkifejletet."

Tudod, szokták mondani, hogy a cél szentesíti az eszközt. Na te is ebbe kapaszkodsz. Az, hogy kb. 8 év szenvedés után VÉGRE normálisan viselkedik a férjed, NEM MENTESÍT TÉGED az alól, hogy szenvedésnek tetted ki a gyerekedet a születésétől fogva, éveken át.

Vedd már észre, milyen mocskosul önző vagy - és magadat mentegeted szedett-vedett indokokkal, holott az egyetlen oka annak, hogy nem hagytad ott az, hogy TE MAGAD félsz a magánytól! Mert azt te is tudod, hogy egy alkoholista apára ugyan nem volt szüksége a gyermekednek, aki elhordja a pénzt, szóval erre ne fogd.

Én nem tudom sosem elfelejteni, hogy anyám hosszú éveken át kitett minket apám agresszivitásának, csak azért, mert félt egyedül maradni. Tisztelem, imádom az anyukámat, de ez hatalmas tüske bennem.

Az meg, hogy valaki alkoholista volt, de egy bizonyos ideje józan, és te örülsz a fejednek, hogy megérte a "szenvedés", attól még bármikor visszaeshet. Ráadásul már nem tudod semmissé tenni a rossz éveket. Szegény, szerencsétlen gyerek. Nem csak önzők, de debilek is a szülei... az ilyenek minek szaporodnak?

Na egy picit ez azért vicces.

Bocsánat, most nem közvetlenül a kérdésre válaszolok, hanem az itt felvetett problémákra, átfogóan.

Én nem vagyok híve annak, hogy egy család "megszokásból" együtt maradjon. Az én életemet is taccsra vágta jó pár családi probléma - és pontosan ezért tudom, hogy amilyen káros bent maradni, olyan piszkosul nehéz KIKEVEREDNI belőle.

A gyereket ilyen veszélynek kitenni megbocsáthatatlan HIBA. Hiba bizonytalan környezetben családot alapítani (legyen az érzelmi, anyagi vagy bármily más jellegű bizonytalanság), de ha már az ember benne van, akkor egészen más szempontok is bekerülnek a képbe.

Ott van például a felelősség.

Ha én nagy szerelmesen belemegyek egy házasságba, ami eleinte gyönyörű - csak aztán a férjem elkezd inni/drogozni/bűnözni... Akkor azt érzem: felelős vagyok érte. Felelős vagyok érte? A közös élet elkezdése ígérettétel, hogy figyelek és vigyázok rá, vigyázunk egymásra.

Ő mennyit tenne meg értem? Ha valami furcsa hatásra idegbeteg leszek, pánikbeteg, depressziós, ha hibázok, ő segítene rajtam?

Ha kilépek belőle anélkül, hogy megpróbálnék tenni valamit, kudarcélményként élem meg. Ha nem sikerül, is kudarcélmény, sokszor próbálkoznék újra. Az emberek többsége nem rajong a kudarcért.

A gyereket ebbe bele se szabad vinni; ha benne van, biztonságba kell helyezni. Nagyszülőnél, akárkinél. Átmenetileg.

De ez nem csak a gyerekről szól, hanem a házasságról, a házastársakról. Ez egyfajta belső szerepkonfliktus: akármit teszek, az vagy anyaként lesz hiba, vagy feleségként. Valamelyik szerepemben nem fogok tudni helytállni.

(Egyébként: 22 vagyok, nincs férjem.)

Azt megint más kérdésnek tartom, mikor a férj agresszív, zsarnok, megüti a feleségét. Ennek is lehet háttere. Mit gondolhat az a szerencsétlen nő, ha nem lép ki ebből?

Azt hiszi, ez a legtöbb, amit érdemel. Hogy többre nem méltó. Hogy számára nem lehet jobb. Szerintem ez azért elég szomorú.

(Persze, vagy simán gyenge - ha kap hetente három sallert, de egyébként eltartják... könnyű úgy...)

Bocsássatok meg, csak a vitában szerintem elkövettetek egy öreg hibát: a legtöbb ember abból a tézisből indul ki, hogy ő milyen erős. Elképzelése szerint a kénköves pokolból is kimászna tonnás súllyal a hátára kötve. És lehet, hogy van, aki tényleg - de nem mindenki ilyen!

A problémák kívülről néha gyönyörűen átláthatók, de az a pokol belülről talán néha tényleg pokoli...

Ezt nem is vitattam. A gyereket mindenképpen menteni kell egy ilyen környezetből. Csupán azt vetettem fel, hogy minden környezetnek több aspektusa van, semmi nem fekete-fehér.

Rengeteg oka lehet annak, miért nem lép ki valaki egy ilyen helyzetből a lehetséges támogatás ellenére sem. Én csak egyet-kettőt mondtam. Olyan sok dologgal lehet sakkban tartani valakit. Egyszerűen csak az igazságérzetem nehezen tűri az olyan durva ítélkezéseket, mint amik itt történtek - mert senki, senki, senki nem tudhatja, mi áll egy-egy eset mögött, hacsaknem pszichológiai mélyinterjút folytat az összes résztvevővel.

Másfelől meg a butaságnak is van egy szintje. Arra nem kell magyarázatot keresni (ahogy a kérdéseddel teszed), attól nem várható el, hogy tudatosan átgondoljon valamit és felelős döntést hozzon. Ha sajnálod a gyereket és nem tudsz hatni a családra, küldd rájuk a gyermekvédelmi szolgálatot. Ha a gyermek testi, lelki, szociális, morális fejlődése sérülhet, azt veszélyeztetettségnek hívjuk, és ez már ok a hatósági beavatkozásra.

(Nem fogják elvenni tőlük a gyereket nyomós ok nélkül, de pl. mentorálhatják a családot, ami már eleve segítség.)

hogy minden környezetnek*

*helyzetnek

Bocsánat, véletlenül rossz szót cseréltem ki.