Mit csinálnátok ilyen családi helyzetben? Engetnétek, hogy lássa a gyerekeket?

Ebben az esetben a férjemre hallgatnék, ha nem akarja a kapcsolatot, nem erőltetném. Az ő gyereke is. Ráadásul milyen szülő-nagyszülő az, aki eldobja a gyereket? Nem is érdeklődik? A kicsivel is ezt teszi majd? Megunja? Én nem adnék nekik második esélyt, ha a férjem ellenzi a dolgot. Az ő dolga megbocsátani, ebből kimaradnék.

Megmutatni egy unokát a vérszerinti szülőnek szerintem kell, pár perc és elmondhatod, hogy te az emberi oldalát rendezted még ha idegenek is vagytok egymásnak.

Nálunk úgy van, hogy mindenki a saját családjáról/oldaláról dönt hogy legyen. (Hányszor menjünk, kinek vegyünk ajándékot stb...) nyilván normál keretek közt(nem naponta megyünk pl. 40 km-re a nagyszülőkhöz és senkinek se veszünk erőn felül ajándékot). Ha valami nagyon extrém eset van vagy olyan esemény, amire mindkét oldalt meg kell hívni akkor közösen döntünk/mérlegelünk. Nálunk pl. a férjem ragaszkodott, h nem akar menni egy ideig a szüleihez, én nem szólok bele, pedig sztem nem kéne ennyire megsértődnie. Szerintem te se szólj bele, gondold el min mehet át lelkileg a férjed. Találkozgasson azokkal akik évtizedeken keresztül megtagadták és még vágjon is hozzá jó pofát? Szembesüljön havi rendszerességgel a múlttal és tépje fel a sebeit? Meg a gyerekeiteket is megkímélitek a csalódástól, férjeddel nem tudom miért nem tartották a kapcsolatot, de ugyanazért most is megsértődhetnek. Különben is érzéketlen az aki eldob magától egy ovis gyereket, el nem tudom képzelni h erre létezik valós indok. Egyik barátnőmet is elhagyta az apja, de a nagypapája ennek ellenére minden hétvégén meglátogatta és szidja a saját fiát h lehet ilyen. Szóval a nagyszülők is tehettek volna a kapcsolatért, késő bánat.

Igen, engedném, találkoznék velük, viszont azt nem szeretném, hogy a "hagyományos" nagyszülői szerepet eljátssza. Tehát egy kedves, távoli ismerősként kezelném.

Ez legyen a férjed döntése, nem Te nőttél fel így, nem tudod magad beleélni a helyzetébe. De ettől függetlenül teljesen meg tudom érteni, hogy Te szeretnél velük kicsit szorosabb kapcsolatot.

Aha, belátták, kellett hozzá pár évtized, mi?? Ugyan, az ovis férjed csak gond lett volna a nyakukon, nem akartak róla gondoskodni, egyszerűbb volt nem venni róla tudomást. Addig sem szerették, ha eldobták maguktól. Teljesen megértem a férjedet.

Erre mondják azt, hogy késő bánat.

Én az apámnak akartam az unokáit megmutatni, hogy egyetlen egyszer az életében lássa őket, a nője kinyomta a telefonját. Szerinted ki veszített nagyobbat? Én vagy az apám? szerinted ezzel a nője nyert? Nem.

Én teljesen meg tudom érteni a férjedet. Nekem a szüleim még óvodás koromban váltak el, mert apám összejött egy másik nővel. Én anyámnál maradtam, apám csak minden második vasárnap vitt el magukhoz. Aztán 8 éves koromban eltűnt az életemből, kb. 15 évig nem is hallottam róla semmit. Utólag megtudtam, hogy azért tűnt el, mert az új felesége nem igazán rajongott értem. Amikor ismét elvált, próbálta velem felvenni a kapcsolatot, de nekem nem ment. Nem haragszom rá, valahol meg is értem, hogy féltette a házasságát, de a nélküle eltelt évek után nem tudok apámként tekinteni rá. Mondhatjuk úgy is, hogy számomra egy "idegen".