Mit tegyek, ha a lelki társam, a tökéletes párom ennyivel idősebb nálam?

Közlekedj autóval a hatos úton naponta s eltolódnak a valószínűségi arányok.

Nekem erről az a haverom jut az eszembe aki betegesen félt az AIDS-től. Végül úgy halt meg, hogy belerohant egy kamion abba a patikába, ahova előtte bement kotonért.

Talán nem rímel a történetedre, de elmesélem. Évtizedekkel találkoztam VELE. Fél évet adott nekem az életéből, és amikor kiszeretett belőlem, minden téren tönkrementem. Azóta boldog házasságban élek, de ha valami csoda folytán akár csak egy hónapig újraélhetném vele a csodát, habozás nélkül áldoznék fel mindent.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül vágj bele. Csak azt, hogy, mint Boccaccio is mondta, jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettük meg.

Egyáltalán nem volt tökéletes, de ha valakit ennyire szeretsz, még a hibáit is imádod. Nagyon sok felejthető kapcsolat volt az életemben, kétszer végeztem nagyobb dúlást a szebbik nem körében, de olyannal, mint ő sohasem találkoztam. Olyat, mint vele, sohasem éreztem. Az első perctől tudtuk, ismertük egymás minden rezdülését, vágyait, félelmeit, mindent! S noha 100km választott el bennünket, percnyi pontossággal tudtuk a másik gondolatát. Az ezósok nyilván azt mondanák erre, hogy az előző életünkben is szerettük egymást. Én ebben nem hiszek, csak azt tudom, hogy onnantól kezdve másképp láttam még a szerelmi gyilkosságokat is. Addig a legaljasabb, legundorítobb dolognak tartottam, de onnantól ha rajtam múlt volna, csak olyanok ülhettek volna a bírói székben, akik átélték valaha, amit én. Sokat találkoztunk, volt, hogy naponta kétszer autóztam el hozzá, de így is egyfolytában elvonási tünetekkel küzdöttünk. Aztán, amint az gyakran megesik a nagy szerelmekkel is, fél év után kiszeretett előlem. Nem tehet róla, hiszen a kémiának nem lehet parancsolni, én sem tehetek róla, hisz nem tettem semmi olyat, amivel okot szolgáltattam volna rá. Egyszerűen megtörtént. Belebetegedtem, leszázalékoltak, elvesztettem a szuper melómat, elváltam, hátrahagytam mindent, de dögöljek meg, ha bármit is megbántam!

Sok férfi most felszisszen: micsoda érzelgős papucs! Nekik üzenem, nem érdemes ítélkezni. Mert, bár kevés az esélye, de meglehet, ők is találkoznak életük nagy szerelmével, és akkor ráébrednek, hogy már nem ők irányítanak. Addig meg úgyse értik, miről is beszélek. Aki már sokszor volt szerelmes, az visszatekintve fel tudja mérni, hogy bizony ennek is vannak fokozatai, és hogy jelen érzésünk mennyire hevít minket, azt csak utólag látjuk.

Sosem értettem, hogy egy felnőtt, érett férfi, hogy tud így "megbolondulni". Mert valljuk be álltalában a férfiakra jellemzőek ezek a nagy fellángolások. És ők azok is, akik bárhogy is végződött a történet, akár olyan súlyos következményekkel, mint Nálad, mégis azt mondják, hogy cseppet sem bánták meg és bármikor újra kezdenék.

Azért egy picit irigylem Tőled az érzelmeknek ezt a szintjét. Köszönöm, hogy megosztottad velem :-)