Mi a bajom és hogyan kezeljem?!

A gyász fázisai

A gyász fázisairól annyit, hogy...

a teljes feldolgozáshoz át kell esnünk mind a négyen.

Nem is gondolnánk, mennyire hasonló a fázisok lefolyása, mennyire sokat segít, hogyha gyászt átélt emberek tanácsát kérjük!

1. A sokk fázisa

Általában a halálhír vételével kezdődik és néhány óráig vagy napig tart. Olyan, mintha megbénulnánk, elkábulnánk: nem vagyunk képesek szabályozni az érzéseinket. Nem akarjuk sem elhinni, sem tudomásul venni a haláleset tényét.

Ilyenkor a máskor szélsőségesnek tűnő cselekvések teljesen normálisak! Egyesek például megállíthatatlanul zokogni kezdenek, a hajukat tépik vagy a mellüket verik. Mások telefonálni kezdenek, hogy barátaikkal megosszák a halálhír tényét, amivel valósabbá teszik az élményt. Megint mások némán és mereven maguk elé néznek, vagy tovább folytatják a megkezdett tevékenységüket.

Higgyük el, hogy jelen helyzetben ezek a reakciók tökéletesen helyénvalóak!

2. A kontrollált fázis

A gyásszal való megküzdés saját magunk ellenőrzésével kezdődik. Ennek két formája van: az egyik, amit önmagunkkal szemben gyakorlunk, a másik, ezzel párhuzamos, amit a hozzátartozók, barátok és más kívülállók (pl. pap, hivatalnok vagy temetkezési vállalkozó) végeznek azzal, hogy biztosítják a temetés társadalmilag méltányos elvégzését. A társadalmi segítség ebben a fázisban nagyon erős. A temetéssel kapcsolatos intéznivalók, a hozzátartozók jelenléte külső tartást kölcsönöz.

Ebben a fázisban - noha nagyon gyengének, kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzzük magunkat, úgy látjuk, nem vagyunk képesek önálló döntést hozni - nem hagyhatjuk el magunkat. A saját összeomlásunktól való félelmünkben és a társadalmi nyomás miatt kénytelenek vagyunk saját magunkat erős ellenőrzés alatt tartani. Ez nagyon sok lelki energiát követel. Ez a fázis rendszerint a temetésig tart.

3. A kritikus fázis

Ez a gyászmunka folyamatában a legveszélyesebb szakasz. Általában a temetés után kezdődik, amikor az életnek vissza kell állnia a régi kerékvágásba - az elhunyt nélkül. A temetés körüli elintézendőket már elintéztük, a hozzátartozók és barátok lassan elmaradoznak. Ebben a szakaszban nagyon sokan magukra maradnak, és elhagyják magukat.

Óvatosnak kell lennünk ilyenkor, hiszen már nem kell erősnek látszanunk. Különösen fogékonnyá válunk bármilyen fertőzéssel szemben. Félő, hogy pszichikus és testi immunrendszerünk részlegesen vagy teljes összeomlik.

Az érzelmek skálájának sokszínűségét tapasztalhatjuk a tehetetlenségtől és kiszolgáltatottságtól kezdve a félelmen és bűntudaton át egészen a haragig. Haragudhatunk önmagunkra, másokra, az elhunytra, a sorsra, bármilyen istenre.

Higgyük el: az elhunyttal kapcsolatos harag teljesen normális reakció!

4. A megszokási fázis

Hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később visszakerülünk a normál kerékvágásba (ami természetesen sohasem lesz a régi). Újból felfedezzük a világ szépségét, odafordulunk a környezethez és a társadalomhoz. Új, vagy újra újított barátokkal, hobbival, munkával kezdünk foglalkozni. Egy új szabadságot, egy új énünket fedezünk fel (ami akár új párkapcsolatban is megnyilvánulhat), melynek része az elvesztett személy hiányának feldolgozása (túlzott dicsőítés és túlzott kárhoztatás nélkül). Az elvesztett személy hiánya beépül az új valónkba és paradox módon így leszünk ezáltal is többek.

A gyászmunka egybefüggő folyamata lezárul az elfogadás, a veszteség elismerésével. Azonban nap mint nap, éjjelről-éjjelre felbukkanhatnak emlékek, elszorulhat a szívünk, felriadhatunk álmunkból. Egy illat, egy dallam, egy helyszín… bármi előhozhatja az együtt töltött percek emlékét.

Higgyük el, hogy újra, meg újra felszínre törhetnek az elhunyttal kapcsolatos élmények és érzések még akkor is, amikor már régen azt hittük, hogy vége a gyászfolyamatnak! Akár évekkel később is.

Én nem is értem, miért nem tudja az osztályod, hogy téged ekkora bánat ért:(

Nekem 16 éves koromban halt meg apukám, a temetésre eljött az egész osztály. Akkor nem törődtem vele, de utólag jól esett. És nem is kellett aztán a dologról többet beszélnem, hiszen mindenki tudta, miért vagyok sokáig levert, szomorú.

Neked meg meg kell játszanod magad, ami lélekromboló. Mondd el legalább a hozzád közelállóknak!

Én átérzem a helyzeted, nekem tavaly Mikuláskor halt meg apum, karácsony előtt temettük. Ha gondolod írj.

Én sem értek egyet a fázis dologgal, bár lehet velem nem oké valami. Én még mindig úgy beszélek apumról, mintha élne, a közeli barátokon kívül senki nem tudja, hogy meghalt, ha valaki rákérdez, elmondom. De egyébként ha valaki hall beszélni róla, azt hiszi, még él. Nem szeretem kiadni, hogy elvesztettem azt az embert, aki a legjobban megértett.

Tudom, hogy nincs, de nem akarok belegondolni. Ez egyik fázisba sem illik bele.

Hogy miért nem mondom senkinek? Lássuk... az osztályfőnököm tudta, mégis szívatott, elfelejtette, hogy 3x szóltam neki a hagyatékiról, mégis lecseszést kaptam, mert nem mentem az azonos napon rendezett programra. Hát több tanárral ezért nem közöltem. Akik nem állnak közel hozzám, azoknak nincs közük ahhoz, hogy ez egy gyenge pont nálam, illetve rühellem, hogy csak a "részvétem" szót hangoztatják. Arra nincs szükségem.