Szégyen a hajléktalanság?

Első blikkre nem a szégyen jutna eszembe, hanem hogy mivel lehetne segíteni rajta. Biztos futnék pár kört a megoldás érdekében.

Nem embernek találták ki a hajléktalanságot és ha rokonod, akkor valamiféle felelősséged is van.

Meg kell próbálni, de persze kettőn áll a vásár. Neki is akarnia kell.

Másrészről viszont nehezen tudom elképzelni, hogy a hajléktalanság maga választott életvitel, úgyhogy szerintem szívesen visszatérnének jobb körülményekhez, ha tehetik.

Amit látok belőle, hogy ő maguk is nehezen viselik és talán emiatt tompítják az agyukat alkohollal. Persze ez még mélyebbre viszi őket, de szívemből kívánok, senki ne kerüljön ilyen helyzetbe, mert innen visszajönni valóságos csoda.

A hajléktalanság szégyen. A társadalom, az emberiség, a politika szégyene. Mert ha valaki odajut, akkor az államnak kéne segítenie rajta. Nem megbüntetni őket mert utcán alszik, hanem segíteni neki hajlékhoz jutni. Jól kidolgozott, gyakorlatban kivitelezhető programra lenne szükség, hogy minden utcán élő ember megkapja újra az esélyt, hogy emberként élhessen (átmeneti lakás, tisztálkodás, ruhatisztítás, munka, olcsó meleg étel, pénzügyi támogatás amit akár később vissza kell fizetnie, ingyen lakhatás x ideig amit később törlesztenie kell, munkáltatókkal összefogni adókedvezmény végett stb. ezer és egy lehetőség lenne).

És nem az a lényeg, hogy ki miért került oda. Hanem hogy tud-e élni a segítséggel amit kap. Biztos vannak köztük akik életképtelenek és se a munka se az akarterő nem ismert számukra, de azt gondolom nem ők alkotják a többséget.

A kérdésed nem egyszerű. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni a szituációt hogy a szüleim vagy az exem vagy bárki a rokonságból csövezik és én nem tudok érte tenni. Az biztos hogy nem a szégyenérzet lenne az első bennem.