Ha ti elvesztenétek a szüleiteket, akkor hogyan tennétek magatokat túl rajta? , vagyis nem az h túl, csak hogy könnyebb legyen!?

3 éve vesztettem el édesapámat. Rá fél évre kiderült, hogy várandós vagyok, egy kisfiúval, aki teljes egészében az apukám nevét kapta. (párommal ugyanaz a vezetéknevünk)

Úgy érzem a sors akarta így, hogy "visszakapjam"..

Őszinte részvétem, tudom mit élsz át, én is keresztül mentem ezen, szerencsére édesanyám él, így ebbe nem tudok (nem is akarok) belegondolni, iszonyat nehéz lehet neked.

Nem tudom mennyi idős vagy, de hidd el hamarosan jön valami/valaki az életedbe, aki kitölti az űrt, amit a szeretteid elvesztése okozott. Kitartás, sok sok erőt Neked!

Őszinte részvétem.

Én ezt így nem tudom, mert apukámat soha nem ismertem, mivel még akkor halt meg amikor anyukám terhes volt velem. De nem sokkal a születésem után anyukám agyvérzést kapott és sajnos agyilag nagyon leépült olyan szintre hogy az idegrendszere teljesen összeomlott, tud beszélni, meg minden, nincs vele baj, de pszichiátriai eset, nem beszámítható ezért nem is lehetett a gyámom hivatalosan, így nagymamám és nagyapám vették át a nevelésem, javarészt engem ők neveltek mert anyukám folyton az idegosztályon volt gyakorlatilag alig volt velem egész gyerek koromba tehát én a nagyszüleimet tekintem a szüleimnek pedig pontosan tudom hogy ez nem így van.

Anyukám még él szerencsére, beszélgetünk is, igazából nem lehet rajta észrevenni hogy beteg, mert ugyanúgy főz, most, takarít, de egyszerűen elfelejt dolgokat plusz hamar dühbe esik, hamar lesz depressziós hajlama, ezért nem is lehet egyedül mert képes égve hagyni a gázt, a vízet folyatja a csapból stb...

Amikor a nagymamám meghalt nagyon megviselt a dolog az idő az ami segített abban hogy túltegyem magam a dolgon. Nagyapámmal is jó volt a kapcsolatunk gyakorlatilag ő segített nekem túltenni magam a dolgokon, mert ő igaz hogy még abba a világba nőtt fel amikor a nő végzi a házimunkát és a gyerekek nevelésével foglalkozik, de ugyanakkor nagyapám is mindent képes itthon megcsinálni házimunkák terén, mindent megjavít, nagyon jól főz, meg minden, tehát nagyapám simán elvégzett mindent, még anyumnak is segített meg egész kisgyerek korom óta, ő nevelt igazán, vele töltöttem el a legtöbb időt, pedig ő ugyanúgy járt még dolgozni amikor gimis lettem akkor ment nyugdíjba, nagymamám hamarabb lett nyugdíjas plusz GYES-en is volt amikor megszülettem meg a nagymamám 5 évvel idősebb is volt nagyapámnál, furcsa ez de ez van. Sajnos amikor nagyapám meghalt gyakorlatilag egy világ omlott össze bennem, a szerencsém az volt hogy már nagykorú voltam, pedig simán mehettem volna állami gondozásba mert anyum nem volt beszámítható meg ő sokáig volt kórházban, de az egyedül létem az egyszerűen elrontott mindent. Még szerencse hogy a szomszédok, barátok, meg a párom is nagyon sokat segítettek nekem. Szerencsére nagyapám nagy örökséget hagyott maga után így sokat örököltem amiből 3-4 hónapig elvoltam ameddig nem találtam magamnak munkát, plusz anyum is kapott pénzt bár az csak a számlákra volt elég sajnos. De a semminél az is több volt. A barátom ide költözött és most már együtt vagyunk a család, anyukám is velünk van, ő is segít nekünk amiben tudunk, de nincs is egyedül mert jár be ilyen otthon félébe ahol figyelnek rá meg foglalkoznak vele, majdnem olyan mint egy iskola és késő délután haza jön haza, általában valamelyik ápoló hozza őt haza aki épp akkor végzett sőt még a gyógyszereit is kiadagolja itthon, meg nekünk is besegít sima szívességből, nem fogad el pénzt, pedig adnánk neki. Gyakorlatilag anyukám még életben van, de sajnos úgy tekintek rá mit ha egy beteg testvérem lenne mert végül is az ő szülei neveltek fel sajnos jogosan mert indokolt volt de mégis tudom hogy ő az anyám és igyekszik minden szeretetet megadni amit eddig sajnos nem nagyon tudott, még szerencse hogy felépült annyira hogy ezeket pótolja mert régen még ennyi sem volt. Nekem végül a sok barát, meg a párom volt az akik segítettek átvészelni a dolgot mert még nem gyógyult be a seb. nem is fog de legalább enyhült a fájdalmam és ezt úgy fogom fel mint egy elkötözést hogy már saját családom van, bár néha nagyon jó lenne ha együtt lennénk de sajnos be kellett látnom hogy ez már többé nem lehet. A temetőbe is azért járok ki ritkán mert egyszerűen ha odamegyek akkor az nekem fájdalmat okoz, így meg annyira nem, persze havonta kijárunk oda, picit rendbe rakni a sírt, letakarítani meg a növényeket vagy kiszedjük és újat ültetünk vagy metszünk rajta egy picit. De nekem nehéz időszakom volt akkor borzalmas dolgokat éltem meg, főleg amikor éjszakánként teljesen egyedül voltam itthon, még szerencse hogy a barátom akkor megtudta oldani a munkahelyén azt hogy fizessék a benzinpénzt legalább a felét hogy innen be tudjon járni dolgozni mert közvetlen buszjárat nincs oda, meg nem is indul csak akkor amikor már késve érne be, plusz a céges busz sem jön ki. Így ideköltözött hozzánk és nem voltam egyedül.